20. RÉSZ

Key POV

A másfél hónap olyan gyorsan suhant el, mintha csak egy nap lett volna. A két bácsikámmal rengeteg időt töltöttünk együtt. Igaz, Subsubinak néha el kellett mennie más ügyeket is elintézni, de az esetek hetven százalékában lemondta őket. Hiába mondtuk neki Yonggal, hogy menjen csak, majd elhalasztjuk legközelebbre az épp aktuális programunkat, ő akkor is hajthatatlan volt, mert fontosabbnak tartotta, hogy velünk legyen. Voltunk vidámparkban, állatkertben, moziban, és még rengeteg helyen a városban. Néha egy-két helyre a többiek is velünk jöttek, ugyanis Yongék úgy gondolták, hogy ha együtt vagyunk, akkor még jobban érzem majd magam. Hát, nem tévedtek sokat.

Szerencsére Jonghyun is jött, ami tényleg boldoggá tett. A srác sokat változott, legalábbis szerintem. Nem csak a negyedben viselkedett már normálisabban, hanem a suliban is. Egyre többet beszélt másokkal, és már kevésbé nézte le az embereket. Kivéve a ribanc ikreket. Nekik minden adandó alkalommal beszólt, hogy letörje a szarvaikat. Neki köszönhetően már nem piszkáltak, be sem szóltak, sőt, még rám se néztek, főleg ha Dínó is mellettem volt. Az ő társaságában, mindig biztonságban éreztem magam.

Ami pedig a kapcsolatunkat illeti, még mindig nem jöttünk össze. Nem azért, mert nem szerettem, hanem mert féltem, hogy csak játszott velem. Pillanatok alatt törhette volna darabokra a szívem, úgy, hogy talán soha nem tudnék újra megbízni senkiben sem. Ennek ellenére sokat voltunk együtt, néha a negyedben, vagy az étteremben, de ha volt szabadidőnk, akkor a parkban sétálgattunk, és közben beszélgetünk.

Az utolsó előtti napom volt a villában. Subsubi épp indulni készült Kínába, mert kezdődik a legújabb filmjének a forgatása. Több mint két órán keresztül búcsúzkodtunk, amit én végigbőgtem, de Yong szerencsére nem ment sehova, ami kicsit megnyugtatott. Mielőtt Subsubi elment volna, a kezembe nyomott egy bankkártyát.

- Tudom, hogy nem akarod elfogadni, de hidd el, ennyi neked is jár. Nem kell, hogy elköltsd, ha nem akarod, de bármikor jól jöhet – ölelt magához, én pedig nem voltam képes felfogni, amit mondott.

- De… már adtatok pénzt, ez minek? – néztem rá kérdően.

- Ez a karácsonyi ajándékom, bár még három hét vissza van, de én akkor nem leszek itt. Ebből bőven ki tudtok költözni a negyedből úgy, hogy saját lakást veszel, így kevesebb lesz a havi kiadásod is – mosolygott kedvesen, majd az órájára pillantott. – Lekésem a repülőt, ha nem indulok. Vigyázz magadra – ölelt meg újra, majd kiment a limuzinhoz, amit a testvére vezetett. Én csak szomorúan álltam a nappali közepén, és bambultam kifelé.  Még a másfél hónap is kevés volt ahhoz, hogy megszokjam az új családomat.

A bambulásomból a telefon csörgése riasztott fel. Komótosan sétáltam a készülékhez, és vettem fel.

- Igen, tessék? – szóltam bele lehangoltam.

- Mi a baj, cicus? – kérdezte egyből Dínó.

- Elment Subsubi – válaszoltam, mire csak egy halk sóhajtást hallottam.

- Gyere át ide, ha gondolod – ajánlotta fel egyből.

- De holnap már amúgy is vissza kell költöznöm – nyafogtam neki, mire elnevette magát.

- Nem baj, veled akarom eltölteni az utolsó estém, ebben a szobában – közölte halkan.

- Mindjárt megyek – adtam meg magam, és letettem a telefont. Négyszer aludtam Dínóval, de egyszer sem történt semmi. Mármint, Elit idézve, smacin és tapin kívül semmi.

Fél óra alatt elkészültem, írtam Yongnak, hogy hol vagyok, és már mentem is a lakásomra, ahol a srácok nagy örömmel fogadtak. Szerencsére Kevin a meló miatt fáradt volt, Eli pedig vele tartott a szobába. Jonghyun is elment fürdeni, én pedig az ágyon vártam rá.

Természetesen egy melegítőnadrágban jelent meg előttem, póló nélkül, mert nem szeret abban aludni. Azzal nem foglalkozott, hogy ezzel nekem kész fizikai fájdalmat okoz, mert a hasam tripla bukfenceket vet.

- Élvezed, ugye? – kérdeztem beharapott ajkakkal, le sem véve az izmos hasáról a tekintetem.

- Hát persze, szeretem, ha zavarban vagy – mászott be mellém, és lehúzott egy csókra. – Eltelt… másfél hónap, nem… lennél végre a barátom? – tette fel a kérdést a csókok között.

Igen, igen, igen, igen - mondta a hang a fejemben. - Még, nem vagyok biztos benne – húzódtam arrébb, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Mégis miért? Megváltoztam, napról-napra bizonyítom be, hogy szeretlek, de még mindig nem? – kérdezte nyugodtan, de tudom, hogy belül már tombolt.

- Adj még egy kis időt – kértem tőle, mire megforgatta a szemeit.

- Rendben, cica, várok – csókolt meg, majd lefeküdt mellém. Mikor én is ezt tettem, odabújt hozzám, és felvette a szokásos alvós pozíciónkat. Jonghyun pillanatok alatt elaludt, én meg csak gondolkoztam, és arra jutottam, hogy igaza van. Tényleg megtett mindent, hogy bizonyítson nekem, talán megérdemli, hogy most már igent mondjak neki.

Délelőtt volt, mire felébredtem, és Jonghyun már sehol sem volt. Csak egy levelet találtam a helyén, amiben annyit írt, hogy hazament, de nem akart felkelteni. Csalódottan keltem ki az ágyból, és gyorsan rendbe szedtem magam. Kevin dolgozott, Eli pedig biztos mászkált valahol, ezért Minhot kértem meg, hogy kísérjen el.  Már csak egy utcányira voltunk, amikor olyat láttunk, amit talán egyikünk sem akart. A szívem egy pillanatra még meg is állt szerintem.

- Ugye… az… nem az, aminek látszik?- néztem Minhora nagyra nyílt szemekkel, de ő is csak megbénulva állt és nézett. Életemben nem voltam még olyan rosszul, mint akkor. Jonghyun és Taemint ölelkezett, majd elpattant egy szájra puszi is. Éreztem, hogy darabokra hullok. Én egész este azon gondolkoztam, hogy igent kell mondanom neki, mert megérdemli, erre itt enyeleg a volt pasijával.

- Gyere, menjünk a cuccaidért – fogta meg a kezem Minho, és húzott a megfelelő irányba. 

Egész úton sírtam. Még a villa előtt is, ezért Yong egyből aggódva sietett elénk, és megölelt.

- Mi történt? – szorított magához, mire Minho beszámolt a látottakról.

- Megölöm azt a kis szemetet, komolyan mondom – mondta idegesen, majd bevezetett a házba.

- Elköltözünk. Eli, Kevin és Hoon biztos. Minho, te pedig majd eldöntöd, mit szeretnél – néztem rá szomorúan, mire csak biccentett egyet. Őt is nagyon megviselte a dolog, de nem mutatta ki annyira, mint én.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Key – akadékoskodott Yong.

- Ha, itt maradok, akkor csak szenvedek. Veszek egy házat… valahol, és majd jelentkezek idővel – erősködtem, és tudtam, hogy nyert ügyem van, mert Yong nem fog akaratom ellenére ott tartani.

- Rendben, rendben… de kérlek, vigyázz magadra, nem akarlak elveszíteni most, hogy végre megtaláltalak – ölelt újra magához, majd elengedett, hogy tudjak menni csomagolni.

Siettem, amennyire tudtam, hogy minél kevesebbet kelljen abban a házban töltenem. Szerencsére Minho is segített, így tíz perc alatt végeztem is. Mindketten egy-egy bőrönddel a kezünkben sétáltunk a lépcsőn lefelé, amikor meghallottuk Dínó hangját.

- El sem hiszem, hogy végre itthon vagyok. Annyira untam már azt a sok melót, meg azt a környezetet. Key miatt elviseltem, de most, hogy nem vagyok Eliék felügyelete alatt, már azt csinálhatok, amit akarok. Nem kell egyfolytában rendet tennem magam után, és addig aludhatok, ameddig akarok. Mondjuk, azért hiányozni fognak, mert egész jól kijöttünk a végére – mesélte, én pedig tényleg majdnem lezúgtam a lépcsőn, de szerencsére csak a bőrönd esett ki a kezemből. A nagy zajra Yong, Taemin, és Dínó sietett a hallba. Amikor meglátott, egyből lesápadt.

- Key… te mit… keresel itt? – kérdezte dadogva, de én csak szipogva lesiettem a lépcsőn.

- Miért, Jonghyun? Azt hittem, megváltoztál, de tévedtem. Te ugyanakkorra seggfej vagy, mint voltál – törölgettem a szemeim, közben Taemin félrevonult  Minhoval.

- Key… én nem úgy gondoltam, érted? Csak… - kezdte el, de látszott rajta, hogy nem tudja kimagyarázni magát.

- Csalódtam benned, sikeresen bebizonyítottad, hogy nem érek neked annyit, hogy megváltozz. Nem szerettél igazán, mert akkor, nem tetted volna ezt. Soha többé nem akarlak látni, Jonghyun! – zártam le a mondanivalóm, és Yonghoz mentem.

- Vigyázz magadra – búcsúzott el tőlem, közben Minho is visszajött.

Mielőtt hazamentünk volna, beugrottam Kevinhez, elmesélni neki a történteket. Gondolkodás nélkül egyezett bele a költözésbe, mert megértette, hogy nekem úgy lesz a legjobb. Megígérte azt is, hogy beszél majd a főnökkel is a felmondásunk miatt. Otthon Elinak is elmeséltem a dolgokat. Totálisan kibukott, és meg akarta ölni Jonghyunt és Taemint is. Szerencsére sikerült lehiggadnia, miután közöltem vele, hogy semmi bajom, és tök jól vagyok. Muszáj volt felvennem ezt az álcát, mert különben, őt ismerve, tényleg képes lenne ártani nekik.

Nem gondoltam volna, hogy az élet ilyen kegyetlen játékokat képes űzni egy emberrel. Amikor végre azt hittem, hogy boldog lehetek, akkor csapott oda a legnagyobbat.  Iszonyat rosszul éreztem magam, de nem értem rá sajnálkozni, mert költöznünk kellett. Minél előbb és minél messzebb erről a környékről.

Jonghyun  POV

Megváltozni. Olyan egyszerűnek tűnik ez a szó, de szerintem egyáltalán nem az. Megígértem Key-nek és a szüleimnek is, hogy mindent megteszek, de nem ment. Elegem volt már a negyedből és a sok melóból. Csak azért csináltam meg mindent, mert Eliék folyton figyeltek, és nem akartam, hogy beköpjenek Key-nek, mert akkor kiakadt volna. Amikor vele voltam, nem volt nehéz megjátszani a jó fiút. A csórikkal nem volt már bajom, mert eleget éltem közöttük, hogy belássam, tévedtem velük kapcsolatban. Viszont a munkát, a korán kelést, és azt, hogy dirigáltak nem tudtam megszokni, még másfél hónap alatt sem.

Key és köztem még mindig nem volt semmi. Egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy legyen végre a barátom, pedig mindent megtettem érte. Olyan voltam, mint a pincsikutyája, aki minden kívánságát leste, de neki még mindig nem volt elég. Állítása szerint félt, hogy játszani akartam vele. Ha ez lett volna a célom, akkor az első adandó alkalommal megdöntöttem volna, de nem tettem. Szerettem őt, még ha nehéz is volt elhinni, ez volt az igazság. Még az utolsó éjszakát is vele töltöttem el a negyedben, ahol ismét nemleges választ adott. Nem haragudtam érte; nem tetszett a dolog, mégsem haragudtam. Próbáltam fapofát vágni, és inkább aludtam.

Reggel Key előtt ébredtem fel. Próbáltam úgy kiosonni a szobából, hogy őt ne ébresszem fel. Szerencsére a cuccaimat már az érkezése előtt összepakoltam, így csak írtam neki egy levelet, elköszöntem Elitól, és elmentem. Nem bunkóságból hagytam ott Key-t, hanem meglepetést akartam szerezni neki, mire felébred, és a cuccaiért jön a villába. Csak épp arra nem számítottam, hogy kétutcányira a céltól összefutok Taeminnel.

- Jonghyun, ilyen korán hazajöttél? – kérdezte meglepetten.

- Igen, mert meglepetést akarok szerezni Key-nek – kotyogtam el neki a tervem.

- Ah, értem. Látom, tényleg nagyon szereted. Ő is szeret téged? – tette fel az újabb kérdését.

- Szeretem, igen, és ő is szeret engem – adtam meg neki a választ, mire kissé csalódott arcot vágott.

- Biztos vagyok benne, hogy tudod, én Minhoval járok. Ő is nagyon szeret engem, és én is őt.

- Minho nagyon szeret téged, úgy beszél rólad, mintha egy pótolhatatlan kincs lennél neki - mosolygott, de mintha egy kicsike szomorúság is csillogott volna a szemeiben.

- Lehet… egy utolsó kérésem? – harapta be az ajkát, és a földet pásztázta.

- Mondjad, Minnie – adtam meg magam, hogy minél előbb túl legyünk a beszélgetésen.

- Kaphatok egy… utolsó ölelést… és egy puszit? – emelte rám a tekintetét. Gyorsan körbenéztem, és amikor meggyőződtem, hogy nem lát senki, magamhoz öleltem úgy, ahogy régen is, majd nyomtam egy gyors puszit a szájára. – Köszönöm – ölelt még egy kicsit magához, majd elengedett. – Remélem, Key boldoggá tesz majd, mert megérdemled – mosolygott őszintén.

- Téged pedig Minho, mert te is megérdemled, hogy valaki igazán szeressen– mondtam neki, majd együtt mentünk a villába. Megsajnáltam, mert tudtam, hogy ő tényleg nagyon szeretett engem, amit én nem tudtam viszonozni neki. Megérdemli Minho szerelmét, és Minho is az övét.

Hazaérve ledobtam a cuccaimat, és egyből az étkezőbe mentünk.

- Szia, Yong, olyan jó újra látni – köszöntem neki lelkesen.

- Neked is, szia – köszönt ő is, de kicsit idegesebben. – Milyen volt a negyedben? – kérdezte komolyan.

Válaszként elmondtam, hogy elviselhető volt, de azért már elegem is volt belőle. Majd hirtelen egy hatalmas csattanást hallottunk a lépcső felől. Mindhárman azonnal odafutottunk.

Key volt az, Minhoval. Pillanatok alatt dermedtem szoborrá, és átkoztam a pillanatot, hogy megszólaltam. Azt sem tudtam, mikor jött, mert amikor elindultam, még aludt, ami azt jelenti, hogy utánam jött. Lehet, hogy még Taeminnel is látott?

Sírva jött felém, és elmondott minden szemét, aljas mocsoknak, amiért átvertem. Igaza volt, megérdemeltem, de attól még nagyon nem estek jól a szavai. Olyan volt, mintha ezer meg ezer tűt szúrtak volna belém minden egyes szava után.

- Soha többé nem akarlak látni, Jonghyun! – vágta a fejemhez, majd elköszönt Yongtól, és elmentek. Még arra sem volt erőm, hogy utána fussak és elmagyarázzak neki mindent, mert minden szava igaz volt. Tehetetlenül ültem le a nappali kellős közepén, és a fejemet fogtam, hogy mekkora egy marha voltam. Sikeresen elcsesztem mindent, csak mert egy barom voltam. Key úgy megutált, hogy soha többé nem akar látni, ami nem fog menni neki, mert a suliban úgy is összefutunk. Mégis pocsékul éreztem magam. Háromhónapnyi kemény munkámat vesztettem el a hülye viselkedésem miatt. Csak egy picit kellett volna megerőltetnem magam, hogy megfeleljek neki, de én ehelyett elrontottam mindent.

- Jong, kelj fel! – utasított Yong mérgesen.

Megtettem, amit kért, és szembeálltam vele.

- Sajnálom, Yong, nem akartam ezt – kértem tőle elnézést, mert tudtam, hogy rettentő pipa rám.

- Miért verted át? Ő így is szeretett volna! Nem az esett rosszul neki, hogy nem változtál meg, hanem hogy heteken át hazudtál neki, és átverted. A csókról Taeminnel… inkább ne is beszéljünk róla. Tudod, mennyire össze volt törve? – kérdezte felemelt hangon, én meg csak fülem-farkam behúzva hallgattam a lecseszést.

- Lá… látta? – dadogtam ijedten.

- Igen, látta – adta meg a választ. Ezután már biztos voltam, hogy az utolsó esélyem is elszállt, hogy megbocsásson nekem. Biztos azt hitte, hogy csak kihasználtam, játszottam vele, és még mással is kavartam közben. Pedig egyik sem történt meg, csak egy véletlen félreértés volt az egész.

A nap hátralevő részében a szobámban gubbasztottam, és Sehunéknak sírtam el az összes bánatomat Skype-on. Próbáltak megvigasztalni, de nem nagyon sikerült nekik, ezért inkább elköszöntem tőlük, és egy gyors zuhanyzás után lefeküdtem aludni.

Reggel, már megszokásból is, nagyon korán ébredtem fel. Egyből a hallba mentem, ahol a véletlennek köszönhetően meghallottam, hogy Yong Jisubbal arról beszél, hogy Key ma reggel elköltözik.

Micsoda? Azt nem hagyhatom! - futott át a fejemen a gondolat, és már rohantam is. Az sem érdekelt, hogy Yong utánam kiabált, csak az járt a fejemben, hogy még beszélhessek Key-vel. A fél tüdőmet kiköptem már, mikor megláttam őket a bőröndökkel az étterem előtt.

- Key... Key! – ordítottam hangosan, mire hirtelen felém fordultak. Sietve odamentem hozzájuk, de Eli elállta az utam.

- Hagyd… őt… békén – tagolta, és rettentő dühösen nézett rám. Soha nem láttam még annyira feszültnek, mint akkor. Az energiaitalos eset vicc volt ehhez képest.

- Kérlek, Key, csak hallgass meg - kérleltem könyörögve, de ő remegő ajkakkal nézett rám Izomka mögül. – Sajnálom, amit mondtam. Nem akartalak átverni, tényleg, csak azt hittem, nem szeretnél, ha nem változnék meg. Ami… ami pedig a csókot illeti… kezdtem bele, de hirtelen megállt előttük egy taxi. Eli a sofőrrel elkezdte bepakolni a cuccaikat a csomagtartóba, Key pedig csak könnyektől csillogó szemekkel állt. Kihasználva a pillanatot, elkaptam a kezét, és magamhoz húztam. – Kérlek, adj egy utolsó esélyt… ne hagyj itt – néztem rá már én is könnyes szemekkel, mert tudtam, ha elmegy, akkor soha többé nem fogom látni.

- Sajnálom, de… nem megy – rázta a fejét, és menni akart, de nem engedtem el, inkább magamhoz szorítottam.

- Megteszek bármit… amit szeretnél, csak maradj velem – kértem meg még egyszer.

- Nem tehetem. Nekünk nem lehet közös jövőnk. Vigyázz magadra – húzódott el tőlem, és az autóhoz ment.

- Key – indultam volna utána, de két erős kéz visszahúzott.

- Hagyd elmenni!  Azt mondják, ha két embert egymásnak teremtettek, akkor a sors újra összehozza majd őket – mondta Minho, erősen tartva, amíg a taxi elment. Utoljára láttam még, ahogy Key sírva néz ki az ablakon, majd lekanyarodtak balra, és eltűntek a szemem elől. Elvesztettem őt, örökre talán. Az egyetlen embert is elüldöztem magam mellől, akit tényleg szerettem, becsültem és tiszteltem.

- Te mit keresel itt… vele? – kaptam hirtelen észhez, hogy Minho nem ment el, hanem Taeminnel állt mellettem.

- Megbeszéltük a dolgokat. Key-nek is elmondta, mi történt, de nem változtatott a dolgokon. Mindenképp el akart menni, nem tudtunk mit tenni – magyarázta Minho szomorúan. Biztos neki is rosszul esett, hogy az összes barátja elment.

- Hova mentek? Te csak tudod! – kérdeztem izgatottan, mert egyből mentem is volna utánuk.

- Senki nem tudja, még Yongék sem. Azt mondta, ha eljön az ideje, akkor majd elmondja, de az nem mostanában lesz – válaszolta lehangoltan, lerombolva az utolsó mentsváramat is. 

Hát igen, ilyen az élet. Visszaadja azt, amit te másoknak adtál. Én hazudtam Key-nek és kihasználtam Taemint, cserébe őt, akit tényleg szerettem, elvette tőlem. Megérdemeltem, tudom jól. De nem adom fel, mindent el fogok követni, hogy mire legközelebb találkozok vele, addigra olyan ember legyen belőlem, aki megérdemli, hogy az ő barátja legyen.