15.RÉSZ

Key POV

Jonghyun szülei csak ebéd után mentek el, addig rengeteget beszélgettünk rólam és a vállalatukról is, de Jonghyun szóba se került. Pedig rettentően kíváncsi voltam, hogy miért szakadt meg a kapcsolatuk. Sajnos ezt nem tudtam meg.

Délután elmentem meglátogatni Kevinéket, mert féltem, hogy Eli és Dínó megint egymásnak esnek valami hülyeség miatt. Hát, nem sokat tévedtem, ugyanis amint beléptem a lakásba, Kev a fejét fogva jött felém - Kérlek, segíts - suttogta halkan. Óvatosan a konyha felé sandítottam, ahol a két jómadár állt egymással szemben, egy dobozos innivalóval a kezükben.

- Mindjárt elintézem - súgtam neki vissza.

- Köszönöm - mosolygott rám. 

- Fiúk, mégis mi folyik itt? - kérdeztem tőlük teljesen nyugodt hangon, mire mindketten felém fordultak. Természetesen Eli egyből Dínóra fogta, majd ő is próbálta megvédeni magát. Mivel én nem tudtam, hogy melyikük mond igazat, elvettem az italt, ami Jjongnak nem tetszett, és ennek hangot is akart volna adni, ha nem nézek rá úgy, ahogy ilyen pillanatokban szoktam. Eliék csak a gyilkos nézésnek nevezik.

- Amúgy te mit keresel itt? - kérdezte Kev meglepetten.

- Valahogy éreztem, hogy át kell jönnöm - adtam meg az egyszerű választ.

- Nem is baj, hogy itt vagy, Key... beszélnünk kell - állt elém Eli elég savanyú arccal. Baj volt, tudtam, hogy valami történt, vagy történni fog.

- Mi a baj? - kérdeztem rá egyből.

- Öhm... a tulaj emelte a lakbért - adta meg a választ a kérdésemre. Csak remélni tudtam, hogy rosszul hallottam, mert ennél rosszabb hírt nem is kaphattam volna.

- Minden rendben? – fogta meg a vállam Kevin.

- Rendben? Kevin… nem tudjuk fizetni lassan a lakbért. Kajára már alig marad pénzünk így – túrtam bele idegesen a hajamba, és próbáltam nem elbőgni magam. Egyre nehezebben viseltem már ezeket a híreket. Főleg, hogy fél éven belül másodjára emeltek. Azt már rég tudtam, hogy egyetemre nem tudtam volna menni, és Jjong apja segítsége nélkül nem is fogok tudni, hisz’ nem tudnám fizetni. Így is kevesebbet kell majd ennünk, hogy legalább naponta egyszer tudjunk étkezni, ha már többször nem is.

- Key, nyugodj meg. Meg fogjuk oldani ezt is – mondta Eli.

- Ezt már nem lehet megoldani. Kevvel már nem tudunk többet dolgozni, és a te pénzed se segít a helyzeten. El kell költöznünk a város keleti szélére – közöltem velük. Igen, egy ideje már gondolkozom ezen, mert ott sokkal olcsóbban jutnánk lakáshoz, mint itt. Csak eddig nem akartam elmondani nekik, mert a költözéshez a suliváltás is hozzátartozik.

- Ebben igazad van, ott tényleg olcsóbbak a lakások – értett egyet velem Dínó, akit észre sem vettem, hogy ott maradt velünk.

- Na, látod – mutattam rá. Kev és Eli ijedten néztek egymásra a hír hallatán. Ha el kéne mennünk, akkor Minhot, Hoont és Kiseopot sem látnánk egy ideig, vagy talán soha többé.

- Ezt… még gondoljátok át, ne hozzatok hirtelen döntéseket – javasolta hirtelen Jjong is a dolgot. – Figyelj, meg lehet oldani mindent, meg aztán év közepén nem a legjobb ötlet sulit váltani – szólt megint, de Eliék oldalára állva.

- Nem most költözünk, a félévig már kihúzzuk valahogy, de utána muszáj lesz – jelentettem ki magabiztosan, de közben a szívem szakadt meg, hogy el kell hagyjam azt a helyet, ahol éltem. – Majd valamikor beszélünk – mondtam nekik,és gyorsan az ajtó felé mentem, ahol belebújtam a cipőmbe, és már el is hagytam a lakást. Nem akartam elmenni onnan, mindig próbáltam megoldani a helyzetet, de ez már egyre nehezebben ment. Az életem nemhogy jobbra fordulna, inkább egyre csak csúszok lefelé. A költözéshez meg nagyon nincs kedvem, de ott feleannyiért tudunk ugyanilyen lakást bérelni. Talán ott, jobb sorsunk lenne. 

- Kibum várj már meg! – ordított utánam Jonghyun, mire lassítani kezdtem, közben próbáltam visszatartani a sírógörcsöt, ami rám akart törni.

- Mi van, Dínó? – kérdeztem neki háttal állva.

- Én… csak láttam, hogy nem vagy jól – válaszolt halkan mögülem, majd megfogta a vállam, és maga felé fordított. Lehajtott fejjel bámultam a cipőmet, és egyre nehezebben tudtam türtőztetni magam. – Nincs semmi baj, majd megoldódik a helyzet – emelte fel a fejem, hogy rám tudjon nézni.

- Már nem tudom, mit csináljak. Megtettem mindent, hogy jobb életünk legyen, de ez csak rosszabb lesz – mondtam halkan, és a mondat végén elsírtam magam Jonghyun előtt.

- Hjaj, Key – suttogta, majd magához húzott és megölelt. Egy pillanatra megdermedtem, hogy ezt komolyan gondolta-e, de végül csak hozzábújtam, és kiadtam magamból minden rosszat. Nagyon ritkán sírtam, mert nem akartam Kevinék előtt kimutatni, hogy milyen gyenge vagyok.

Eltelt pár perc, mire meg tudtam nyugodni, de valahogy nem akartam eltávolodni Jonghyuntól. Olyan kellemes és megnyugtató érzés járta át a testem és a lelkem, hogy legszívesebben örökké úgy maradtam volna vele.

- Key – tolt el egy kicsit magától, hogy rám tudjon nézni. Szipogva emeltem fel a fejem, és néztem a szemeibe. Annyira más lett már most, látszik, hogy kezd visszatérni a régi önmagához, aki sokkal jobb volt. Ráadásul, eszméletlenül helyes is azokkal a kiskutya szemeivel, és a szépen ívelt ajkaival. Nagyon csábítóak.

Ezek a gondolatok csak épp eszembe jutottak, amikor hirtelen megéreztem az ő ajkait az enyémen. Akaratlanul is megcsókoltam. Nem tehettem róla, nagyon hívogatóak voltak. Először csak mozdulatlanul állt, majd amikor kapcsolt, nem tolt el, hanem visszacsókolt. Két kezét a csípőmre vezette, én pedig a nyakán fontam keresztbe az enyémeket. Amikor finoman ráharapott az alsó ajkamra, utat engedtem a nyelvének, közben beletúrtam a hajába. Eszméletlenül élveztem a vad csókjait, és csak akkor szakadtunk el egymástól, amikor már kifogytunk az oxigénből.

-  Látom, Key, eléggé közeli kapcsolatba kerültél a gazdag herceggel – hallottam meg Minho hangját. Ijedten fordultam a hang irányába, és tényleg ott állt a fal mellett keresztbefont karokkal. Az arcom égni kezdett zavaromban, és legszívesebben ott helyben elástam volna magam. Minho szeretett engem, én pedig egy másik pasival csókolóztam az utca kellős közepén. Kétségbeesetten Jonghyunra néztem, aki erősen törte a fejét valamin.

-  Nem az ő hibája, Minho. Kicsit kibukott, én utána jöttem, és meg akartam vigasztalni. Aztán kihasználtam a helyzetet, hogy megtudjam, hogyan is csókol. Már a múltkori csóknál elgondolkoztam ezen, de most itt volt az alkalom – vont unottan vállat Jonghyun, majd eltolt magától. Először csak azt hittem, azért mondja ezt, hogy ne veszekedjünk Minhoval, és mentse a helyzetet, de ahogy jobban megnéztem, rá kellett jönnöm, hogy teljesen őszintén beszél. Csalódottan néztem rá, majd Minhora, aki úgyszintén meglepetten bámult. Teljesen kiakadtam, mert én már kezdtem azt hinni, hogy megváltozik, de valójában ugyanaz a szemétláda maradt, aki volt is. Újabb könnycseppek jelentek meg az arcomon, mire Minho egyből mellettem termett, és magához húzott. Az ő ölelése sem volt rossz, de messze nem volt olyan jó érzés, mint Jonghyuné.

-  Gyere, ne foglalkozz ezzel a paraszttal, nem érdemli meg – simított végig a hátamon. Igaza volt, nem érdemelte meg. Próbáltam erőt venni magamon és leküzdeni a sírást, majd magabiztosan fordultam vissza Jjong felé. Egy pillanatra meglepetten pislogott párat, majd amikor megérezte a tenyerem az arcán, egyből észhez tért. Egyik kezét az arcához kapta, de már nem vártam meg a reakcióját. Hátat fordítottam neki és otthagytam. Minho végig mellettem jött, de egy szót sem szólt, egészen addig, amíg pár sarokkal arrébb, le nem ültem a földre.

-  Tetszik neked, igaz? – guggolt le velem szemben, és az államnál fogva feljebb emelte a fejem. Hogy tetszik-e? Magam sem tudom a választ igazából. Ha nem vagyok vele, akkor nem gondolok rá olyan sokat. Viszont amikor a közelében vagyok, akkor nem tudok elszabadulni tőle. Érezni akarom az érintését és az ölelését, még annak ellenére is, amit tett. Én azt hittem, hogy azért csókolt vissza, mert ő is azt érezte, amit én, de ismételten túl naiv voltam. Miért is érezne irántam bármit is egy milliárdos srác, h

isz nincs bennem semmi érdekes. Csak kihasznál… pont, ahogy Eli mondta. Megszerzi, amit akar, majd eldob, mint egy használt papírzsebkendőt. Megint Elinak lett igaza. Bármennyire is szerettem volna bízni Dínóban, ezek után már biztos nem fogok tudni. Ezzel végleg elvágta magát nálam.

-  Nem, semmit nem érzek iránta. Ő csak egy közönséges ember számomra, akinek segítek, de soha nem fogok érezni iránta semmit – mondtam határozottan Minho szemébe, pedig legbelül hatalmas harcok folytak bennem, hogy ez így is legyen majd.

Jonghyun Pov

 Miután Key megitta az innivalót, Eli közölte vele a hírt, hogy emelték a lakbért. Szegény srác teljesen elfehéredett, és látszott rajta, hogy nagyon nincs jól. Majd időközben kiderült, hogy el akar költözni, helyeseltem, hogy ott olcsóbbak a lakások, de miután elgondolkoztam, rájöttem, hogy talán mégsem olyan jó ötlet. Észrevettem rajta, hogy nem akar elmenni, de nem volt más megoldás, ezt a már könnyektől csillogó szemei is alátámasztották.  Aztán hirtelen fogta magát és elrohant. Tanácstalanul néztem Eliék felé, de ők is teljesen meg voltak döbbenve, de gondolom, ők még a költözés miatt.

- Megyek, megnézem – mutattam az ajtó felé, válaszként pedig kaptam egy apró biccentést, majd folytatták az eszmecserét.

Nem kellett messze mennem, mert alig pár méternyire volt az bejárattól.

- Kibum várj már meg! – kiabáltam utána, mire nekem háttal megállt. Először csak megfordítottam, de amikor nem emelte fel a fejét, megtettem helyette. Próbáltam megnyugtatni, erre meg elsírta magát. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy muszáj megvigasztalnom, ezért magamhoz húztam egy ölelésre, és addig el sem engedtem, amíg meg nem nyugodott nagyjából. Nem tudom miért, de rettentően jó érzés volt a karjaimban tartani.

Mikor már alig szipogott, eltoltam magamtól, hogy rám nézzem, de megint olyan közel került hozzám, hogy nem tudtam nem bámulni. Ami meglepett, hogy ő ugyanazt tette. Először a szemem nézte, majd megállapodott a számon, a következő pillanatban pedig már csókolóztunk.

Először ő volt, aki irányított, de ezt a helyzetet megfordítottam, miután felfogtam, mit is csinál. Végre megtudhatom, hogyan csókol. Először ez a gondolat jutott eszembe, de amikor megéreztem az ajkait, már sok minden más, perverzebb dolog is eszembe jutott, aminek semmi köze nem volt a teszteléshez. Szerettem volna többször is csókolni egy nap. Nem is, inkább azt szerettem volna, hogy csak velem csókolózzon így. Akkor, ott még az sem érdekelt, hogy egy olyan személy csókjaira vágyom, akit eddig ki sem állhattam.

- Látom, Key, eléggé közeli kapcsolatba kerültél a gazdag herceggel – rontotta el a meghitt pillanatot Minho. Key egyből felé kapta a fejét, én meg hatszázszor ástam el, üttettem el egy autóval és lövettem le egy egész hadsereggel a fejemben. Nem hiszem el, hogy épp most kell megjelennie. Key pedig megnyikkanni sem tudott, csak bámult, majd rám nézett.

- Nem az ő hibája, Minho. Kicsit kibukott, én utána jöttem, és meg akartam vigasztalni. Aztán kihasználtam a helyzetet, hogy megtudjam, hogyan is csókol. Már a múltkori csóknál elgondolkoztam ezen, de most itt volt az alkalom – vágtam rá az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy kihúzzam Keyt a kellemetlen helyzetből.  A gond csak az, hogy nem gondoltam át, mert ez Keyt rettentően megbántotta, vagyis az arcáról ezt olvastam le. Pedig nem ezt akartam. Természetesen Minho még rá is tetőzött, hogy nem érdemlem meg, hogy foglalkozzon velem, mire Key még egy csattanós pofonnal is megjutalmazott, majd elmentek. Pár pillanatig még szitkozódtam, majd utánuk mentem, és az egyik ház sarkánál hallgatóztam. Pár sarok után Key leült a földre.

- Tetszik neked, igaz? – tette fel neki a kérdést Minho, mire Kibum nagyon elgondolkozott.  Ha közömbös lennék neki, akkor nem tartott volna olyan sokáig neki a válaszadás. Márpedig elég hosszú ideig nem szólt semmit. Végül mégis elég határozottan szólalt meg.

- Nem, semmit nem érzek iránta. Ő csak egy közönséges ember számomra, akinek segítek, de soha nem fogok érezni iránta semmit – mondta erélyesen, amivel meglepett. Nem értettem, honnan lett neki ennyi ereje, hogy ezt így kimondja, ilyen hihetően.

Természetes engem nem tudott átvágni. Csókolózás közben épp az ellenkezőjét bizonyította, mégis képes volt ennyire hihetően kimondani a szavakat. Pont úgy, ahogy én tettem percekkel előtte. Sikeresen elcsesztem mindent, amit nagy nehezen elértem. Végre sikerült kicsit közelebb kerülnöm hozzájuk, jobban megismerni őket, erre egy rosszul sikerült mondat miatt, már közönséges lettem neki.

- Key, le a kalappal előtted, hogy ilyen hihetően tudsz hazudni, de az a csók nem épp ezt tükrözte – közölte vele Minho az én gondolataimat. - Semmit sem kell mondanod a kettőnk ügyével kapcsolatban, már minden világos. - Erősen a falnak tapadva vártam a választ, de megint hosszú szünet következett.

Tudom, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de akkor a helyzet megkövetelte, és meg kellett tudnom hogyan is érez.

- Minho, én nem... Igazából.... Az csak úgy volt, ahogy Dínó mondta… - kezdte el Key, de Minho leintette.

- Ahham persze, csak tudod, az a baj, hogy te csókoltad meg őt, nem pedig fordítva. Nem mondom, szép dolog volt tőle, hogy magára vállalta, és még a pofont is csendben elviselte, de mindketten tudjuk, hogy ő is ugyanúgy hazudott, ahogy most te – húzta fájón féloldalas mosolyra a száját, miközben nagyokat bólogatott.

Fél pillanat alatt esett le az állam, és köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Minho, aki fülig bele volt zúgva Keybe, simán átlátta a helyzetet, és még el is mondta neki. Óvatosan kukucskáltam ki a fal mögül, hogy megnézzem Csórikám arcát, de természetesen ő is ugyanolyan bambán bámult az előtte guggolóra, ahogy gondoltam.  A gond csak az, hogy én nem érzek Key iránt semmit, szóval nem tudom, honnan szedte ezt az egészet, hogy én hazudtam

.- Te nem vagy normális. Hazamentem – hagyták el Key száját az utolsó szavak, és otthagyta Minhot. Egy ideig még gondolkoztam, hogy igazából nem tagadta, de nem is helyeselte azt, amit Minho mondott neki.

Szóval ez azt is jelentheti, hogy annyira mégsem vagyok közömbös számára. De miért jár folyton ezen a fejem? Ő egy csóri, és nekem nem lehet vele közös életem, még ha a csók közben ezen is járt az eszem. Két teljesen különböző gondolkodásmódú emberek vagyunk, ezért úgyis csak egész nap vitatkoznánk, mert semmiben nem értenénk egyet. Tiszta bolondság, már csak belegondolni is. Én meg Key… mi lennénk a cuki kis JongKey páros. Ez még tetszik is. Dehogy tetszik! Nem tetszik, hülyén hangzik, leírva pedig rémes… Igen így van.

Miután kivitatkoztam magam saját magammal, elindultam haza. Persze, a dolgot nem felejtettem el, csak próbáltam unottan bambulni ki a fejemből, hogy a többiek ne gyanakodjanak.

- Hali – köszöntem be nekik, majd lehajoltam és levettem a cipőm. Viszont amikor kiegyenesedtem, Kevin teljesen a képembe mászott, Eli meg keresztbefont kezekkel állt mögötte. Először nem értettem, már megint mi volt a bajuk, de mikor megláttam Minhot a nappaliban, már minden teljesen világos volt. A kis spicli beköpött.

- Megkergültél? Miért játszadozol Key-vel? Meguntad az életed, agyalágyult? Ha így viselkedsz, magadra uszítod a negyedet, és még ő maga se tud majd megvédeni – kezdett el ordibálni Kevin, én pedig nem értettem a helyzetet. Azt hittem, azért mérgesek, mert megbántottam Keyt, erre kiderül, hogy az életemet féltik.

- Uhm, de most mi van? – néztem rá Minhora, remélve, hogy elmondja, mi is van itt.

- Az, te marha, hogy felejtsd el Keyt, úgy, ahogy van. Te is tudod, hogy nem illetek össze, és csak folyton megbántanád. Mint már mondtam, ő nagyon érzékeny az ilyenekre – adta a tudtomra Eli a dolgokat.

- Rendben van, emiatt ne aggódjatok, nem érzek iránta semmit – mondtam el nekik is.

- Na persze – horkant fel Spiclike a háttérben. Nem törődve vele, kikerültem Kevinéket, és bementem a szobámba.

Vacsoráig csak szenvedtem az ágyon, és próbáltam elterelni a figyelmemet Keyről, ezért a telefonomon játszottam, de egy idő után ezt is meguntam. Betettem a készüléket a zsebembe, és kimentem a fiúkhoz. Amint kiléptem az ajtón, hirtelen hatalmas csend lett, ami valljuk be, kicsit sem volt feltűnő. Már épp megjegyeztem volna nekik, amikor megcsörrent a telefonom. Nagy nehezen kiszabadítottam a zsebemből, és megnéztem, ki az. Egy ismeretlen számot jelzett ki a készülék.

- Igen, tessék? – szóltam bele, miután felvettem.

- Szia, Jonghyun, emlékszel még rám? – jött a kérdés a vonal másik oldaláról, mire majdnem kiesett a telefon a kezemből.

- Taemin? – kérdeztem a meglepettségtől erőtlen hangon.

- Igen, én vagyok. Itt vagyunk a srácokkal a városban, és gondoltuk, meglátogatunk – mesélte lelkesen, én pedig majdnem elájultam.

- Minnie, figyelj, én nem vagyok otthon, menjetek anyáékhoz – adtam ki nekik az utasítást.

-  Tudjuk, beszéltünk vele, de már itt vagyunk Kibummal. Nagyon rendes srác.

Na, de majd beszélünk, most épp sütizünk. Szia – köszönt el nevetgélve, engem pedig kirázott a hideg tőle, ugyanis újból eszembe jutottak azok a napok, amikor még együtt voltunk.

Csak fogadás volt, a végére ő mégis belém szeretett, én viszont csak barátként tekintettem rá akkor. Viszont amikor szakítottam vele, és közölte, hogy tényleg megszeretett, akkor először nagyon dühös voltam rá, majd megsajnáltam, mert nem tehetett róla. Az érzéseinket nem mi irányítjuk, azok kialakulnak maguktól. Pont, ahogy most nekem is Key iránt.