19.RÉSZ

Key POV

Mindent, mindent el kellett mesélnem Kevinéknek. Igaz, hogy szinte semmit se tudtak mondani rá, csak annyit, hogy nyugodjak meg, és beszéljek Yongékkal.  Hát, nem segítettek túl sokat, az biztos.

Az estét a negyedben töltöttem, Jonghyunnal egy ágyban. Nem, nem feküdtünk le. Valamilyen szinten örültem is, hogy abbahagytuk, mivel nem voltunk együtt, és nem akartam, hogy azt higgye, könnyen megkaphat. Közben viszont minden porcikám azt kívánta, hogy tegyen a magáévá, még ha nem is lenne helyes.

Reggel Jonghyun karjaiban ébredtem. Fejem az egyik karján volt, jobb lábam az ő lábai között, a szabad karja pedig a csípőmön pihent. Szépen összegabalyodtunk, éppen ezért meg sem próbáltam felkelni, nehogy felkeltsem.

Fél óránál tovább viszont már nem bírtam nyugton feküdni, mert ki kellett mennem a mosdóba. Először a kezét szedtem le magamról, majd finoman kihúztam a lábaim is. Egy pillanatig még mozdulatlanul feküdtem, hogy megtudjam, felébredt-e, de mikor nem mozdult, elkezdtem az ágy széle felé mászni.

- Hova mész? – kérdezte rekedtes hangon, és a szemeit is nyitogatni kezdte.

- Ki kell mennem vécére – válaszoltam gyorsan, és már rohantam is a fürdőbe. Miután végeztem, és megállapítottam, hogy még mindenki alszik, visszamentem a szobába. Kicsit fura érzés volt újra ott lenni a jelenlegi luxus szobám után.

- Kibum, még nagyon korán van, feküdj már vissza – húzta a fejére a takarót Dínó.

- Jól van, megyek – adtam meg magam, és visszabújtam mellé.

- Na, így már sokkal jobb – fordult felém, és közelebb húzott magához. – Amúgy, jó reggelt – csúsztatta be a kezét a pólóm alá, és simított végig az oldalamon, közben nyomott egy puszit az arcomra.

- Neked is – haraptam bele a számba.

- Megnyugodtál kicsit? – nézett rám kíváncsian.

- Még mindig haragszom Yongra. Hazudott nekem – sóhajtottam szomorúan.

- Nem akart neked rosszat, hidd el. Yong nagyon jószívű ember, legalább beszélj vele – tanácsolta mosolyogva, de én még mindig nem tudtam, mit tegyek. Meg akartam bocsájtani neki, de még túl friss volt minden. Bele sem gondoltam, hogy már van családom, és nem vagyok egyedül. Hisz’ van két nagybácsim.

- Majd, beszélek vele – válaszoltam kisebb késedelemmel. -  Kimegyek, csinálok valami reggelit – mondtam neki közömbösen, mire összehúzta a szemeit, és erősebben szorított magához.

- Maradsz még – fordított hirtelen maga alá, és kinyúlt rajtam, mint egy lapos béka.

- Dínóóó… nem kapok… levegőt – mondtam röhögcsélve, mire megtámaszkodott mellettem, utat engedve az oxigénnek a tüdőmhöz. Kihasználva a megfelelő alkalmat, fordítottam a felálláson, és ő került alám, én pedig a csípőjére ültem, és elkezdtem csikizni. Először levegő után kapkodva szenvedett alattam a röhögéstől, majd simán lefordított maga alá, lefogva a kezeimet.

- A legközelebbi ilyen akciód előtt szedjél fel még húsz plusz kilót – suttogta a fülembe.

- Akkor dagadt leszek nagyon – néztem rá morcosan.

- Úgy is jól néznél ki – puszilta meg a szám, majd lemászott rólam. – Menjünk, csináljunk reggelit, és utána menj haza beszélni a fiúkkal – mosolyodott el, és már ki is kelt az ágyból. Nagyokat pislogva néztem utána, majd én is felkeltem, és kimentünk a konyhába.

- Jó reggelt – köszönt Kevin és Eli egyszerre.

- Nektek is – válaszoltam mosolyogva.

- Milyen szép a nyakad Key – jegyezte meg Kevin, mire odakaptam a kezem.

- Ti együtt vagytok, vagy mi?- kérdezte Eli kissé flegmán.

- Mi… nem, dehogy – feleltem ijedten, majd Jonghyunra néztem, aki csak beharapott ajakkal bambult.

- Hát, pedig tegnap elég érdekes pózban voltatok, amikor be akartam menni – folytatta.

- Ehhez semmi közöd, Eli – szólalt meg Dínó is.

- Még szép, hogy van. Key a barátom, és nem akarom, hogy egy magadfajta kihasználja a jóindulatát, vagy éppen a rossz kedvét – emelte fel a hangját idegesen.

- Nem használok ki semmit. Nem csináltam semmi olyat, amit Key ne akart volna. Igaz? – fordult felém, én meg csak kicsiket bólogattam.

- Nekem aztán tök mindegy, de tudod, hogy fél perc alatt elteszlek láb alól, ha kell – fenyegette meg Jonghyunt, majd visszafordult a tűzhelyhez, és folytatta a reggelit.

- Key, gyere velem! – fogta meg a kezem Kevin, és a szobájukba vezetett. Idegesen ültem le az ágya szélére, ő pedig mellettem foglalt helyet. – Komolyan kérdezem. Érzel iránta valamit? – nézett a szemembe, jelezve, hogy neki bármit elmondhatok.

- Azt hiszem, igen – válaszoltam bizonytalanul.

- Hiszed? – kérdezett vissza.

- Ahhj… igen. Igen, érzek, beleszerettem ebbe a bolondba. Szeretek vele lenni, szeretem a mosolyát, és azt, ahogy törődik velem, pedig csak egy hete ismer. Nem akartam ezt, de nem tudtam mit tenni ellene, a szívemnek nem parancsolhatok – temettem az arcom a kezeim közé, ő meg röhögött.

- Te tényleg szerelmes vagy – veregette meg a hátam, majd magához ölelt. Igen, szerelmes lettem Jonghyunba.

Reggeli után elköszöntem a fiúktól, és visszamentem a villába. Yong és Jisub az étkezőben beszélgettek, amikor beléptem.

- Key, annyira aggódtam – sietett oda Jisub, és úgy ölelt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Yong eközben csak az asztalnál ült, lehajtott fejjel. – Hagylak beszélgetni titeket – súgta halkan a fülembe, és otthagyott minket kettesben. Egy mély levegővétel után odaültem mellé, és csak vártam, hogy megszólaljon.

- Sajnálom – törte meg a hosszú némaságot, mire felkaptam a fejem. – Nem akartam eltitkolni, csak nekem is nehéz volt feldolgoznom, hogy Gahuim… halott, és hogy van egy unokaöcsém, akinek ilyen életet kellett élnie. Haragudtam a testvéremre, mert legalább írhatott volna egy rohadt levelet, vagy bármit, elmondhatta volna, hogy így éltek, hogy segíthessünk – motyogta alig halhatóan. Megsajnáltam, és közben egy bunkónak tartottam magam, amiért csak magammal voltam elfoglalva, és őt nem hallgattam meg.

- Értem – mondtam, mert csak ez az egy értelmes szó jutott eszembe hirtelen.

- Kiskorú vagy, Key. Még csak egy tizenhét éves gyerek vagy, akinek család kell, és megfelelő környezet. Ehelyett dolgoznod kell a megélhetésért, és a srácokon kívül senkid sincs. Apád egy nagyon felelőtlen barom volt – túrt bele idegesen a hajába. – Tudom, hogy el kellett volna mondanom, és azt is, hogy most látni sem akarsz – emelte rám a tekintetét. Látszott, hogy komolyan gondolja, amit mondott, és hogy nagyon megbánta.

- Nem… utállak, csak kicsit kiakadtam. Meg kell szoknom a gondolatot, hogy nem vagyok egyedül, és vannak rokonaim, akikre számíthatok, ha baj van. Csak adj egy kis időt – néztem rá egy halvány mosollyal, majd odamentem, és megöleltem.

- Családi ölelés! – kiáltott hangosan Subsubi, és ő is csatlakozott hozzánk. Nem kellett sok, hogy elsírjam magam. Részben mindent Jonghyunnak köszönhetek. Ha ő nem lép be az életembe, akkor talán soha nem tudom meg, hogy vannak rokonaim.  – Sok mindent be kell pótolnunk még ebben a másfél hónapban, fiúk – szorított meg minket erősen.

- Egyetértek – nevettem el magam. Boldog voltam, talán a legboldogabb az addigi életemben.

Jonghyun POV

A reggelem nagyon jól kezdődött, köszönhetően Keynek, aki kicsit már jobb kedvében volt. Sajnos ez csak addig tartott, amíg kimentünk a konyhába, ahol Eli egyből faggatózni meg fenyegetőzni kezdett, Kevin pedig elvitte magával Keyt, otthagyva engem Izomkával. A hideg kirázott attól az embertől, főleg, ha csak ketten tartózkodtunk egy helyiségben. Szerencsére nem szólt hozzám, sőt, még rám se nézett, aminek nagyon tudtam örülni. Mikor Key visszajött, csak halványan mosolygott egyet, és leült mellém az asztalhoz reggelizni.

Miután ő elment, megjelent Minho is, akinek az arcáról levakarhatatlan volt a vigyor.

- Na, jól sikerült a randid? – kérdeztem unottan, mire egyből komolyra változott a képe.

- Hülye vagy, miről beszélsz? – tetette a tudatlant, mire csak gonoszan elvigyorodtam.

- Hát, rólad és Taeminről. Nagyon cukik voltatok a parkban tegnap, ahogy egymást faltátok – röhögtem hangosan. Kev és Eli csak meglepetten néztek Minhora, aki köpni-nyelni nem tudott hirtelen.

- Izé… mi csak... – kezdett bele, mire leintettem, hogy nem kell magyarázkodnia.

- Figyelj, én örülök neki, hogy jól kijöttök, és együtt vagytok. Legalább te leszállsz Keyről, Taemin pedig rólam, és mi is boldogan együtt lehetünk – vágtam az arcába az igazságot.

- Együtt vagytok? – kérdezte kissé csalódottan, amiért némileg megsajnáltam.

- Hát, még nem egészen. Először csak ismerkedünk…

- Meg smaciznak és tapiznak – vágott bele a szavamba Eli. – Látnád Key nyakát, akkora lila folt van rajta, hogy eltakarni sem fogja tudni – folytatta a vérem szívását, ami nemcsak nekem, de Minhonak sem tetszett túlzottan.

- Ne merd kihasználni! – sziszegte kicsit dühösen.

- Szerintem, te magaddal foglalkozz és Taeminnel. Key nem szeret téged, ezt te is tudod, hagyd őt békén – vágtam rá én is ingerülten.

- Na, és ti együtt vagytok Minnie-vel? - terelte a témát gyorsan Kevin.

- Igen, jelenleg együtt. Mindketten megpróbálunk felejteni – biccentett felém.

- Remélem, ő lesz az, akit kerestél – mosolygott rá Kev kedvesen.

- Én is remélem, Kevin. 

- Ha Taemin egyszer beléd szeret, akkor szeretni is fog. Ő nem játszadozik senkivel – jelentettem ki, mert ebben száz százalékig biztos voltam. Minho csak hümmögött egyet, majd leült.

- Key sem – tette hozzá Eli, amivel kezdett már az agyamra menni.

 - És mi volt ma? – folytatta a faggatózást Kev.

- Nagyon jó volt. Reggel sétáltunk meg vásárolgattunk, aztán ebédeltünk. Csak később tudtam meg, hogy a szülei éttermében, ami egy kicsit sokkolt, főleg, mert az apja is odajött. Eléggé bepánikoltam, de kiderült, hogy egy nagyon rendes ember. Délután pedig elmentünk a parkba. Tényleg nagyon jó napom volt – fejezte be az áradozást, és megint vigyorgott, mint a tejbetök.

Ebéd után felhívtam Keyt, hogy megkérdezzem, hogy van. Ő is nagyon boldog volt, mert kibékültek a bácsikáival, és már teleírták a naptárt, hogy a következő másfél hónapban mit fognak csinálni. Örültem, hogy Key élete is kicsit helyrerázódott, ahogy Elié is. Már csak az enyémmel kell kezdeni valamit... Elővettem a telefonom, és tárcsáztam is. Minden egyes másodperc egy évezrednek tűnt, mire felvették.

- Szia, anya – szóltam bele a telefonba.

- Szia, Jong, mi a baj? – tette fel egyből a kérdést.

- Öhm… semmi, csak beszélgetni akartam – válaszoltam félénken, mert ilyenkor jött az a válasz, hogy nem érek rá.

- Rendben van, gyere át, ha szeretnél – mondta egyből, amin én meg is meglepődtem.

- Rendben, megyek, szia – köszöntem el, majd bontottam a vonalat, és elszaladtam fürdeni.

Sietve mentem a megálló felé, és szálltam fel egy buszra, ami épp akkor ért oda. Nagyon ideges voltam, mert nem tudtam, mit is kéne majd mondanom vagy tennem, amikor odaérek. Kezdetnek addig jutottam, hogy nem viselkedhetek úgy, ahogy eddig, mert akkor nem fog javulni semmi. Nem mintha sokat változtam volna egy hét alatt, de rá kellett jönnöm, hogy a családnál nem sok fontosabb dolog van.

A villa ajtajában még párszor megigazítottam magam, majd bementem. Egyből a nappali felé vettem az irányt, ahol sikeresen meg is találtam a szüleim.

- Sziasztok – köszöntem nekik halkan.

- Szia – válaszoltak, majd nagy csend. Elgondolkoztam, hogy mit mondana most Key, ha a helyemben lenne. Egyértelműen elnézést kérne a viselkedéséért.

- Öhm… hogy vagytok? – csúszott ki a számon az idétlen kérdés, amiért képzeletben a falba vertem a fejem.

- Jong, nem ülsz le? – kérdezte anya, a kanapéra mutatva.

- De igen… ültem le, majd eszembe jutott, hogy ülve nem illik bocsánatot kérni. – Inkább mégsem – álltam fel, a szüleim pedig egyre furábban néztek rám.

- Fiam, jól vagy? – kérdezett rá már apa is.

- Aha, igen. Csak… szeretnék… elnézést kérni – dadogtam nekik, ők meg nagyokat pislogva néztek rám. – Egy beképzelt, bunkó, egoista gyerek voltam, aki tiszteletlenül viselkedett veletek szemben. Illetve még most is az vagyok, de már rájöttem, hogy ti vagytok nekem a legfontosabbak. Szeretném, ha újra olyan lenne a kapcsolatunk, mint régen. Nem kell mindent együtt csinálnunk, de hetente egyszer-kétszer csinálhatnánk közös programot. Ígérem, én is próbálkozom még jobb ember lenni, hogy valamilyen szinten büszkék legyetek rám – hadartam el nekik, ami eszembe jutott. Természetesen mindent komolyan gondoltam, amit kiejtettem a számom. Hiányoztak a szüleim, még ha ezt nem is akartam beismerni.

- Jonghyun, nem haragszunk, csak nekünk is rosszul esett, ahogy viselkedtél. A mi hibánk is, mert nem foglalkoztunk veled eleget, és mindig Yongra bíztunk téged – nézett megbánóan anya. 

 - Valamilyen szinten mindig is büszkék voltunk rád, mert mindig eléred, amit akarsz, és ez fontos az életben. Ami azt illeti, most is az vagyok rád, mert beismerted, hogy hibáztál, ami úgyszintén egy nagyon hasznos dolog. Mindezek mellett biztos vagyok benne, hogy ez Keynek és a barátainak köszönhető. Az a fiú akaratlanul is képes téged irányítani – nevette el magát apa a végén.

- Ezt hogy érted? – huppantam bele döbbenten a fotelba.

- Úgy, hogy a cégnél is csak egy nézés kellett neki, és te már csináltad is, amit kell. Remélem, vigyázol majd rá, elég érzékeny fiúnak tűnik – bambult el anya is, nekem pedig vörösödni kezdett az arcom, mert leesett, hogy mire is gondolnak.

- Mi… miről beszéltek? – kérdeztem tettetve a hülyét, ahogy Minho is tette, de én is csak azt a „mi mindent tudunk” vigyort kaptam válaszul. – Szeretlek titeket – öleltem meg őket, ami hosszú idő után nagyon jól esett.

- Mi is téged – mondták egyszerre, amin el is nevettük magunkat.

A délután hátralevő részében, végig együtt voltunk. Elmeséltem nekik, hogy Yong és Key rokonok, és Eliékról is beszéltem nekik. Még arról is, hogy beleszerettem abba az emberbe, akit először ki nem állhattam. Nagyon sokat nevettük, és rettentően jól éreztem magam. Kicsit emlékeztetett azokra az időkre, amik még régen voltak, és ez boldoggá tett. Újra egymásra találtunk a szüleimmel, és mindent megteszek, hogy ez így is maradjon.