21.RÉSZ (VÉGE)

Key POV

Fél év telt el azóta, hogy elköltöztünk a negyedből. Egy kis kétszobás lakást vettünk, a város északi szélénél. Eli és Kevin az egyik szobában, Hoon és én meg a másikban alszunk… persze, külön ágyban. Az új otthonunk sokkal jobb állapotban volt, mint a negyedbeli lakásunk.

Az is nagyon fura volt, hogy nem kellett megszakadnunk azért, hogy étel kerüljön az asztalra. Kevinnel megint egy étteremben dolgoztunk, Eli és Hoon pedig egy hipermarketben. A keresetünk mellett még a Yongéktól kapott pénz is megvolt, amihez természetesen nem nyúltam. Úgy gondoltam, hogy mivel Jonghyunnal megszakítottam a kapcsolatunkat, ezért az apja ajánlatát sem fogadom el, a kártyán levő összeg pedig simán fedezi az egyetem első évét.

Az új suli is elég jó volt. A diákok nem szekáltak, és a tanárok is kedvesek voltak. Mind a négyen egy osztályba kerültünk, aminek csak örülni tudtunk. Az évet pedig mind sikeresen teljesítettük, igaz, Eli és Hoon csak hármas, míg Kevin és én jeles bizonyítvánnyal zártunk.

A bácsikám és Minho nagyon hiányoztak, sokat sírtam is miattuk még az elején. Ennek ellenére nem tartottam velük a kapcsolatot, mert nem akartam, hogy megtudják, hol lakunk.  Jonghyunt pedig… bármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, nem ment. Taemin, mielőtt elmentünk volna, felhívott és elmagyarázta, hogy a csók csak egy szájra puszi volt, amit ő kért, hogy le tudja zárni azt a fejezetet az életében. Nem hittem neki, de mikor Minho is elmondta ugyanezt, akkor már beletörődtem, hogy igazat mondott, mégsem akartam megbocsájtani Dínónak. Nem az volt vele a problémám, hogy nem változott meg, hanem hogy átvert, és naponta a szemembe hazudott. Nem mondom, hogy nem reménykedtem abban, hogy normálisabb lesz, de egy idő után már rájöttem, hogy nem várhatok tőle nagy javulást.

Azzal pedig tisztában voltam, hogy nehezen fogom majd elfelejteni. Amikor a taxi előtt elkapott, látszott rajta, hogy tényleg nagyon sajnálja, nekem pedig nagyon meg kellett makacsolnom magam, hogy ne bocsássak meg neki. Ismerve magamat, simán megtettem volna, mert szerettem. Szerencsére a második próbálkozásánál Minho megállította, így el tudtam jönni, bár a szívem szakadt meg, a kétségbeesett arcát látva.

- Key, már megint elbambultál – lökdösött Hoon, mire én felkaptam a fejem.

- Mi? – kérdeztem zavarodottan.

- Mondtam, hogy kész a kaja, de te megint máshol jársz – válaszolta ingerülten Eli. Folyton ilyen volt, mióta elköltöztünk. Szerinte egy idióta voltam, hogy megbíztam Jonghyunban, pedig ő még szólt is.

- Csak a nyáron gondolkoztam – védtem meg magam.

- Nekem nyolc, csak gyere már reggelizni, mert elkéstek a melóból – folytatta a hisztijét, miközben leültem a helyemre és enni kezdtem. A kirakott étel felét megettem, a többit pedig már nem bírtam, ezért csak kotorásztam benne.

- Key, megint nem vagy éhes? – kérdezte Kevin aggódva, mire én csak a fejem ráztam meg.

- Ez így nem lesz jó, minden nap ezt csinálod. Jobb életünk van, de te nem hízol, hanem egyre jobban fogysz – mondta Hoon is, de engem nem érdekelt. Nem voltam éhes, annyit ettem amennyi nekem éppen elég volt. Pedig Jonghyun is azt mondta, hogy híznom kéne, amikor játszottunk.

Akaratlanul is legördült egy könnycsepp az arcomon, ahogy ez az emlék eszembe jutott. Gyorsan felálltam a tányérommal, és a mosogatóhoz mentem, hogy a fiúk ne vegyék észre, hogy rossz kedvem lett. Eli csak kiakadt volna, Kevinék meg egyfolytában azt mondogatták, hogy már rég beszélnem kellett volna vele.

Ezerszer fogtam a kezembe a telefont, hogy felhívjam, de egyszer sem tettem meg. Pedig annyira szerettem volna látni, hogy néha már hallucináltam is. Nem egyszer kiáltottam el magam, hogy ott van Dínó, miközben nem ő volt, csak összekevertem egy másik sráccal. A fiúk már kezdtek aggódni értem, de ez szerencsére csak az elején fordult elő.

- Mehetünk – simított végig a karomon Kevin. Erőltettem egy vigyort az arcomra, majd felhúztam a cipőm és a lakást bezárva indultunk.

Útközben mindenki beszélgetett, csak én baktattam csendben, az út szélén álló autókat nézegetve.

- Subsubi – suttogtam magam elé, egy ismerős autót bámulva. Megvártam, míg kicsit közelebb értünk, hogy biztos legyek, nem csak képzelegtem megint, de amikor megláttam a két kis mintát a kék autó oldalán, már tudtam, hogy az övé. – Subsubi – mondtam hangosabban is, mire a fiúk megálltak, és értetlenül néztek rám, majd arra, amerre én is.

- Ne csináld megint, Key, csak rosszabb lesz így, hogy bemeséled magadnak – fogta meg a vállam Eli.

- Nem hallucinálok. Az ott az ő autója – mutattam boldogan a kocsira, de Eli csak felsóhajtott.

- Menjünk dolgozni! – indult meg előttem, de én elsiettem mellette, egészen az autóhoz. Boldogan álltam meg előtte, de a mosoly egyből el is tűnt az arcomról, amikor nem ült benne senki. – Látod, én megmondtam – mondta cinikusan.

- Key? – jött a kérdés a hátam mögül, mire megpördültem a tengelyem körül.

- Subsubi! – ugrottam egyből a nyakába. – Annyira… hiányoztál – kezdtek el potyogni a könnyeim. A fél év alatt összegyűlt érzelmek mind akkor jöttek ki rajtam.

- Kibum, mindenki annyira aggódik érted. Yong és Minho tiszta idegesek, hogy nem írsz nekik, vagy hívod fel őket. Ja, és még engem sem hívtál – vágta be a durcit, de én csak újra megöleltem.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem kíváncsian.

- Pihenek. Vége a film forgatásának, és most kaptunk pár hónap szünetet. Látod, ha hívtál volna, akkor tudnád – mondta mosolyogva. – Te mit csinálsz? – jött tőle a kérdés.

- Dolgozni megyek, oda – mutattam az étteremre.

- Mikor végzel? – érdeklődte.

- Háromkor – válaszoltam, mire csak biccentett egyet.

- Akkor háromkor itt leszek. Kicsit beszélgethetnénk, hogy mi is történt veled a fél év alatt. Vigyázz magadra! – köszönt el.

- Rendben, szia –búcsúztam el én is tőle mosolyogva. Megvártam, míg elhajtott, majd a fiúkhoz fordultam. – Mondtam, hogy ő az – dugtam ki a nyelvem pimaszan, majd vidáman elindultam a munkahelyre.

Életemben nem telt el még olyan lassan a hét óra, mint akkor. Hiába volt sok vendég, akkor sem kötöttek le annyira, hogy ne nézegessem az órát fél percenként. Kicsit féltem a beszélgetéstől, mert nem akartam, hogy elmondja Yongéknak, hol lakunk, de minden kapcsolat a bizalmon alapul, ezért próbáltam bízni benne.

Végre eljött, a várva várt három óra... Sietve átöltöztem, elköszöntem Kevtől, és már mentem is ki az étteremből. Az utcán egyből megpillantottam a bácsikámat, ahogy az autót támasztotta. Odasiettem hozzá, majd egy gyors ölelés után beültem az anyósülésre.

- Hova megyünk? – kérdeztem izgatottan, és körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy ötéves kisgyerek, akit a szülei elvisznek fagyizni.

- Hozzám. Ott nyugodtan tudunk beszélgetni – felelte mosolyogva, majd elindultunk. Útközben nem sokat beszélt, csak az utat figyelte. Én is kifelé bambultam az ablakon, és megint az őszi szünet jutott eszembe, amikor csoportos kirándulást csináltunk a fiúkkal, és a két bácsikámmal. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, és csak arra gondolni, hogy Subsubival lehetek. – Megjöttünk – kanyarodott fel egy keskeny kis útra, majd elhajtottunk egy kis szökőkút mellett, végül a ház előtt leparkolt. Miután kiszálltunk, nézelődve követtem őt a… hát, szerintem még Jonghyun villájánál is nagyobb épületbe.

 Az előtérben levettük a cipőinket, majd indultunk volna beljebb, de Jisub elkapta a karom.

- Figyelj, tudom, hogy mérges leszel rám, de muszáj volt – mondta kissé idegesen.

- Miért is? – kérdeztem vissza, de nem adott választ, csak a vállamnál fogva finoman a hall felé tolt, majd bementünk egy ajtón, ami gondolom, a dolgozószobája lehetett.

- Megjöttem – kiáltotta el magát, mire megjelent Yong és… és Jonghyun.

Rémülten néztem először rájuk, majd Jisubra, végül az ajtóra, hogy el tudjak menni. A bácsikám, mintha megérezte volna a szándékom, megfogta a karom, és behúzott a kanapéhoz. – Leülni! – parancsolta szigorúan, mire mindenki helyet is foglalt.

Én csak lehajtott fejjel elemeztem a kezeimet, mert nem volt bátorságom rájuk nézni. Yongra azért nem, mert féltem, hogy haragszik rám, amiért nem kerestem, Jonghyunra meg azért, mert akkor a karjaiban kötöttem volna ki. – Sajnálom, hogy mindenkit átvertem, de muszáj volt, miután ma összefutottam Key-vel. Yong, tudom, hogy neked semmi bajod nincs vele, ezért mi most elmegyünk, iszunk egy kávét. Ti ketten – mutatott ránk komoly arckifejezéssel – megbeszélitek a dolgokat. Mindketten rohadt szarul érzitek magatokat, és ez meg is látszik, szóval ne tagadjátok. Felőlem agyon is verhetitek egymást, ha attól jobban érzitek majd magatokat, de amelyik életben marad, az takarítson majd fel. Én neked szurkolok, Key – kacsintott a végén, majd elmentek, becsukva maguk mögött az ajtót.

Hosszú percek teltek el úgy, hogy egyikőnk sem szólalt meg, én még csak rá sem néztem. Egyetlenegy parancsot adott ki az agyam, mégpedig, hogy bocsássak meg neki. Lassan felemeltem a fejem, és ránéztem. Ő is csak beharapott ajkakkal ült velem szemben a széken, kezei összekulcsolva pihentek az ölében. Látszatra elég fáradtnak tűnt, mintha hetek óta nem aludt volna. Aztán leesett, hogy nemrég érettségizett, ezért nem csoda, ha fáradt, biztos rengeteget tanult rá. Legalább addig sem kellett rám gondolnia.

- Meghallgatsz? – törte meg a csendet. A hangja rekedtes volt és halk, de rettentően vonzó. Válaszként csak bólintottam egyet, mire ő felállt és odaült mellém. A szívem nagyot dobbant, és erősen koncentráltam, hogy ne sírjam el magam. – Először is, sajnálom a csókot, amit Taeminnek adtam, és azt is, hogy átvertelek. Undorító dolog volt, tudom jól, de megfizettem érte. Elhagytál, szó nélkül elmentél volna, ha nem hallom meg Yongot. Ez a fél év… rémes volt, hiába foglalkoztam a tanulással, akkor is csak te jutottál eszembe. Minden nap csak te jártál a fejemben, semmihez nem volt kedvem. Egyetlen dolgot szerettem volna, hogy bocsáss meg – sírta el magát, arcát a tenyerébe temetve. Minden erőmet összeszedve nyeltem egy nagyot.

- Nekem sem volt jobb, Jonghyun. Amikor megláttalak Taeminnel, azt hittem, rosszabb már nem is történhet, erre meghallottam, hogy még hazudtál is nekem. El tudod képzelni, hogy mennyire rosszul esett ez? Annyira, hogy mindent magam mögött hagyva elköltöztem egy nap alatt. Minden nap sírtam, mert nem tudtam elfogadni, hogy átvertél – kezdtek el potyogni az én könnyeim is.

- Sajnálom – mondta szomorúan. – Gondolom, nem tudsz megbocsájtani nekem, igaz? – kérdezte szipogva. Nem tudtam neki válaszolni. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Féltem igent mondani, mert nem akartam újra csalódni benne, de tudtam, ha nemet mondok, akkor megint kezdődik minden elölről. Hirtelen felállt, és az ajtó felé indult. – Megértem. – nyitotta ki. Elmegy, tényleg örökre kilép az életemből, ha nem teszek valamit.

 - Ne menj el! – kiáltottam el magam, mire ijedten rám nézett. Sírva ugrottam fel a helyemről és futottam oda hozzá, szorosan magamhoz ölelve, hogy ne tudjon elszökni. – Megbocsájtok, csak ne menj el – kértem a karjai közt zokogva. – Nem bírom nélküled, Dínó. – Miután felfogta, hogy mit mondtam neki, ő is magához ölelt.

- Nem megyek, Cica – tolt el egy kicsit magától, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Lágyan csókolt, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék, majd felkapott, és visszavitt a kanapéhoz. – Minimum nyolc kilót fogytál – állapította meg, miközben leültünk.

- Pontosabban tízet – feleltem, majd újra mohón az ajkai után kaptam.

- Szeretlek, Kibum – suttogta romantikusan a fülembe.

- Én is téged, kicsi Dinoszauruszom – túrtam a fejem a mellkasába, mint egy kiscica. A szívem hevesen dobogott, és végre újra azt éreztem, hogy boldog vagyok. Nem kellett attól félnem, hogy este sírva fogok lefeküdni, reggel pedig ugyanígy ébredni. A szerelmünk talán nem a legkiegyensúlyozottabb kapcsolat, amit valaha láttam, de elég erős ahhoz, hogy fél év után is újra összehozzon minket.

Jonghyun POV

Miután Key elment, Minhoék hazakísértek engem is. Lelkileg teljesen összetörtem, és legszívesebben ott helyben felkötöttem volna magam, mert nem akartam Key nélkül élni.  Egész úton sírtam, ezért mikor beléptem a hallba,Yong kis híján felsikított a látványtól. Tudtam, hogy haragudott rám, mert miattam ment el az unokaöccse, ennek ellenére odajött hozzám, és megölelt.

A következő hónapokban alig ettem, nem mentem sehova, csak otthon ültem, és ezerrel tanultam a tételeket, hogy sikerüljön az érettségim. Persze, ez sem foglalt le eléggé, mert a suliban minden Key-re emlékeztetett. A fa, ahol először megláttam, vagy a folyosók, ahol mindig belémentem, később pedig együtt szekáltuk az ikreket. Ezek az emlékek nem hagytak nyugodni.

Yong és Sehunék is nagyon aggódtak értem, hiába jöttek meglátogatni, én csak a szobámban kuksoltam, és velük sem nagyon akartam beszélni. Egyedül Key-t akartam visszaszerezni, de ő semmilyen életjelet nem küldött magáról, még Minhonak sem. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy talán történt vele valami, de mindig megnyugtattak, hogy még idő kell neki.

Közben anyáék is aggódtak értem, de annyira nem, hogy ne mondják el naponta, hogy adjam be a felvételit az egyetemre. A válaszom mindig egy jó volt, ezzel le is tudtam a témát. Akartam egyetemre menni, de először Key volt a fontos, a suli megvárt, egy év halasztásba még senki sem halt bele. Persze, a szüleim erről nem tudtak semmit.

Végül eljött az érettségi napja is. Izgatottan indultam el minden egyes alkalomra, de meglepően lazán feleltem az írásban és szóban feltett kérdésekre is. Persze, azért kicsit tartottam attól, hogy a válaszaim nem lettek a legjobbak, de csak arra gondoltam, hogy rengeteget tanultam. Aztán eljött a várva várt pillanat, és kiadták a bizonyítványokat. Remegő kézzel nyitottam ki, és nagyokat pislogva olvastam. Mindenből, hangsúlyozom, mindenből ötös lettem.

Azt hittem, ott helyben elájulok. Boldogan futottam oda anyámékhoz, és büszkén nyomtam a kezükbe.  Ők csak mosolyogva gratuláltak nekem. A hangulatom viszont egy másodperc alatt leromlott, amikor megláttam, hogy az egyik srác milyen boldogan ölelgeti a barátnőjét. Eszembe jutott, hogy ha nem csesztem volna el mindent, akkor én is így ölelgethetném, csókolhatnám Key-t. Szerencsére anyáék egyből kapcsoltak, és terelve a figyelmem, közölték, hogy letehetem a jogsit, mert ezt szánták ajándéknak. Ezzel kicsit sikerült jobb kedvre deríteniük.

Elkezdődött a nyár, de nekem semmihez sem volt kedvem. Fel-alá járkáltam a házban, aminek következtében meghallottam Yongot telefonálni.

- Rendben van… Igen, akkor megyünk… Mindjárt indulunk… szia. – Érdeklődve figyeltem, ahogy leteszi a telefont, majd megfordul. – Öltözz, megyünk Jisubhoz! – parancsolta, én pedig fintorogva, de elindultam az emeletre. Nem értettem, hogy hirtelen minek kell a város másik felébe utaznunk, de inkább nem kérdeztem semmit, csak átöltöztem, és mentem is le az autóhoz, ahol Yong már várt. Útközben nem sokat beszéltünk, én félig még aludtam is, mert éjjelente nehezen ment az alvás.

Amikor odaértünk, Yong otthonosan beengedte magát a villába, majd helyet foglalt az étkezőben, és nekiállt sütit enni.  Furcsállva figyeltem a mozdulatait, de ő csak evett tovább. Fél óra múlva hallottuk, ahogy Jisub elkiáltja magát, ezért a hang irányába mentünk.

Unottan léptem be a helységbe, de amikor megláttam Key-t, legszívesebben a nyakába vetettem volna magam. Csakhogy ő eléggé zavarban volt, mintha látni sem akart volna. Aztán Subsubi nekiállt parancsokat kiosztani, végül ottmaradtam Key-vel kettesben. Nem mertem hozzászólni, mert féltem, hogy kirohan, és nem látom többet.

Végül hosszú percek után felnézett rám, mire megkérdeztem, hogy meghallgat-e. Mikor biccentett, nekiálltam beszélni. Nem érdekelt, hogy mennyire égetem le magam, csak azt akartam, hogy megértse, nem hazudok neki, hanem minden a szívemből jön. Aztán meghallgattam őt is, majd újra megkértem, hogy bocsásson meg, de mivel nem válaszolt, megértettem, hogy nem akar. Fájó szívvel ugyan, de meg kellett értenem, hogy nem akar velem lenni, ezért az ajtóhoz mentem.

- Ne menj el! – Amikor ezt kiáltotta utánam, reménykedve engedtem el a kilincset, a következő percben pedig már erősen szorított magához. Úgy éreztem, hogy az életem új értelmet nyert. Megígértettem magammal, hogy soha többé nem teszek semmi olyat, amivel neki fájdalmat okoznék. Pillanatok alatt kaptam fel őt, és magamban elszörnyedtem, hogy mennyit fogyott. Aggódtam érte, ezért elhatároztam, hogy amint lehet, megtömöm kajával, hogy plusz húsz kilóval több legyen majd.

Aztán kimondtam a bűvös szót, amit még senkinek sem. Úgy voltam vele, hogy csak annak mondom ki, aki iránt tényleg úgy fogok érezni, és Key az a személy volt. Ő az, aki képes volt elérni, hogy megváltozzak, és újra az legyek, aki régen voltam.

- Szóval, akkor most már a pasim vagy? – kérdeztem viccből, mert már rég egyértelmű volt a dolog.

- Az vagyok – puszilta meg az arcom, majd az ölembe hajtotta a fejét. – Most mi lesz? – kérdezte.

- Majd kitaláljuk. Annyi szent, hogy jövőre együtt kezdjük az egyetemet – mondtam halkan, de ő egyből felült, és meglepetten nézett rám. – Nem adtam be a jelentkezésemet, mert azzal voltam elfoglalva, hogy visszaszerezzelek – vallottam be neki őszintén.

- Megzakkantál? A szüleid leszedik a fejed, ha ezt megtudják – aggodalmaskodott, de egy csókkal betapasztottam a száját.

- Nyugi, majd elintézek mindent, nem kell aggódj! – nyugtatgattam, de ő csak a fejét csóválta.

- Te tiszta bolond vagy – mosolyodott el végre.

- Pont ezért szeretsz – közöltem vele a tényeket.

- Az biztos – feküdt vissza az előbbi pozíciójába, én pedig az arcát simogattam

 A következő pillanatban nyílt az ajtó, és egy kisebb tömeg jelent meg a szobában. Key ijedten ült fel, de amikor meglátta, hogy kik vannak ott, felsóhajtott.

- Na, pont ezt szerettem volna látni – mosolygott Jisub, majd a testvérére nézett, aki úgyszintén csak vigyorgott a többiekkel együtt.  Kicsit olyan volt, mintha múzeumban kiállított tárgyak lennénk, akiket meg kell bámulni, csak annyi különbséggel, hogy mi ettől zavarba is jöttünk.

- Jaj, Key, úgy örülök, hogy megint mosolyogsz – jött oda Kevin, és ölelte meg a barátját. Kicsit féltékeny voltam rá, mert nem akartam, hogy rajtam kívül más is ölelgesse a szerelmemet. Természetesen tudtam, hogy ez alól a negyedbeli csórikáim mindig kivételek lesznek, hisz’ Key-nek ők jelentették a családot. Hoon is gratulált, csak Eli állt az ajtóban úgy, mint aki karót nyelt. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a helyzet, de nem tud mit tenni.  Egy megadó sóhaj után elindult Key felé.

- Tudod, bármi van, csak szólnod kell, és lufiállatkát csinálok belőle – ölelte meg, majd rám nézett. – Ez volt az a verzió, amit neki mondtam, reménykedj, hogy ne kelljen a tiedet is közölnöm, mert az elég véres lenne. Elég volt nekem fél évig látnom, ahogy szenved, még egyszer nem akarom ezt! – kötötte az orromra. - Kezdődhet a parti? – jött be egy halom szívecske alakú lufival Minho, Taemin és Kiseop. Key egyből a coloshoz futott, majd megölelte.

- Jézusom, Kibum, eszel te rendesen? – tette fel ő is a kérdést.

- Körülbelül annyit, mint egy macska – előzte meg Eli a válaszadásban.

- Akkor itt az idő, hogy besütizzünk – kapta fel Key-t, Minho, és egyenesen az étkezőbe vitte. Féltékeny voltam-e? Nem, egy kicsit sem, mert tudtam, hogy Key már az enyém. Taemin engem is az asztalhoz vezetett, és leültetett Kibum mellé. Előttünk egy hatalmas, gyönyörű torta volt, boldog szülinapot, Key felirattal. Nagyokat pislogva néztem az ünnepeltre, aki csak csodálkozva bámulta a süteményt.

- Nem mondod, hogy elfelejtetted a születésnapodat? – kérdezte röhögve Yong.

- Pedig nagyon úgy néz ki – ismerte be szégyenkezve. Ezen mindannyian hangosan nevetni kezdtünk, még ő is.

- Pedig a reggeli is azért volt, csak mivel rossz kedved volt, nem tudtunk felköszönteni – tudatta vele Eli a reggeli dolgokat. Key kicsit elszomorodott, de amikor a többiek odaadták az ajándékokat, máris jobb kedve lett.

- Tudod, én nem vettem neked semmit, mert nem tudtam, hogy ma találkozni fogunk – hajtottam le a fejem, mert égett az arcom a szégyentől.

- Nekem már odaadtad az ajándékodat – nézett rám mosolyogva.

- Szeretlek! – mondtam neki újra, és úgy éreztem, hogy ha ezerszer mondanám ki egymás után, akkor sem unnám meg hangoztatni.

- Kajaaaa! – ugrott oda mellé egy tányérral Minho, és várta, hogy vágjon neki egy szeletet. Key vigyorogva tett egy óriási szeletet a tányérra, majd a többiekére is.

- Te is egyél!  - szóltam rá, amikor rajta kívül már mindenki nekikezdett.

- De ez hizlal – nyafogta kényesen, mire mindenki kezében megállt a villa.

- Pont azért eszel, várj, tudom is, mi legyen – ugrott oda Minho, majd vágott egy elég emberes szeletet a süteményből. – Álljunk sorba – mutatott maga mögé, mi pedig teljesítettük, amit kért. Ezután a villával levágott egy darabot, és Key szájába nyomta. Utána én jöttem, majd Kevin, és így tovább, egészen addig, amíg az utolsó morzsa is elfogyott.

Régen még biztos féltékeny lettem volna Minhora, de látszott, hogy ő fülig szerelmes Taeminbe. Key-vel, csak azért viselkedett így, mert hiányzott neki. Taemint sem zavarta a dolog, mert csak röhögcsélve figyelte az eseményeket. Jó volt látni, hogy ő is megtalálta azt az embert, aki úgy szereti, ahogy ő megérdemli.

Eltelt egy év, és ez idő alatt rengeteg dolog változott. Mindannyian átköltöztünk a város északi részére. Taeminék is átköltöztek a város ezen oldalára, és Minho is velük lakik. Az iskola mellett, pedig, Taeminék éttermében dolgozott. Elhatározta, hogy ő is a vendéglátásban szeretne dolgozni, ahogy majd Taemin is fog. Minho az egy éves kapcsolatuk alkalmából elvitte Taemint egy wellness hétvégére, majd a tengerparthoz, ahol, az élménybeszámolójuk alapján, nagyon jól érezték magukat.

 Hoon és Kiseop becsajozott, fura volt látni, hogy lányokkal vannak, még annak ellenére is, hogy soha nem mondták, hogy melyik nemhez vonzódnak. Mi simán elkönyveltük őket is melegeknek még a legelején. Tévedtünk.

Eli és Kevin pedig Key-vel és velem, na, meg Yonggal lakik az új villánkban. Sokkal otthonosabb és elegánsabb a réginél, látszott, hogy Kibum választotta.

Eli nyáron meglátogatta az édesapját Amerikában, természetesen mind vele mentünk. A nagy találkozásnál sikeresen megmutatta a másik, érző emberi énjét is, főleg, amikor elsírta magát. Azóta, ha valamivel cseszegetett, csak hozzávágtam, hogy már nem félek tőle, mert láttam, milyen édesen el tudja sírni magát. Ilyenkor kialakultak játékos viták, amit Key egy nézéssel elcsitított, ha épp nem tetszett neki a dolog. Amúgy elég szépen kijöttünk egymással.

Key-vel pedig minden nap együtt voltunk, az egyetemen és otthon is, mégsem untuk meg egymást. Néha összekaptunk jelentéktelen dolgokon, de estére mindig sikerült tisztáznunk a dolgokat. A gyakorlatot természetesen a szüleim vállalatánál végeztük. Amennyire nem akartam ebben a szakmában dolgozni, annyira tetszett meg. Sokkal érdekesebb volt, mint azt gondoltam.

 Key tizennyolcadik születésnapját fura módon ünnepeltük meg. Reggel elmentünk egy tetováló szalonba, mert valami emlékezeteset akartam csinálni. Anyáék nem engedték meg, hogy összeházasodjak vele, ezért arra a döntésre jutottam, hogy feltetováltatom a nevét magamra. Key-nek először nem tetszett az ötlet, de annyira erőszakos voltam, hogy belement. A csuklómra varrattam fel a Key feliratot, ami nagyon megtetszett neki, majd ő is úgy döntött, hogy ő is felvarratja az enyémet. Kicsit sem lepődtem meg, amikor a Dínó feliratot olvastam rajta. Így egyikünknek sem kellet magyarázkodnunk, ha megkérdezték, miért ez a szó lett választva. Mi ketten tudtuk a jelentését, másnak pedig semmi köze nem volt hozzá. Szerettük egymást, és csak ez volt a lényeg.

Megszenvedtünk ezért a szerelmért, mert mindketten rossz döntések ezreit hoztuk meg, de szerencsére a végére minden jól alakult. Key megtanult bízni az emberekben, én pedig rájöttem, hogy nem szabad lenézni a szegényeket, és arra is, hogy nem érdekes, mennyire nehéz vagy ciki dologról van szó, azokért, akiket szeretünk, mindent meg kell tenni.