13.RÉSZ

Key POV

    Ezer kilométer per órával száguldoztam az autóhoz, miután elköszöntem Minhotól. Teljesen hülyének éreztem magam, mert egy ideig egy árva szót sem tudtam kinyögni neki, végül elintéztem egy „nem tudom méggel”. Bírom Minhot, mert kedves, aranyos, gondoskodó és nem utolsó sorban helyes srác; de  még nem tudom, képes lennék-e barátnál többként tekinteni rá.  Az utóbbi pár napban észrevettem, hogy furábban viselkedik velem, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar lépni is fog.
- Key, megjöttünk - lóbálta meg előttem párszor a kezét Yong.
- Persze, bocsánat - kértem elnézést lehangoltan, és kiszálltam az autóból. Folyamatosan azon pörgött az agyam, hogy mit kellett volna válaszolnom neki. Az igen és a nem mellett is szóltak negatív és pozitív érvek, de átfutva rajtuk, ugyanúgy fele-fele arányban oszlott meg a két válasz, ezért döntöttem a kettő között. Muszáj volt időt nyernem, hogy kitisztult fejjel is átgondolhassam az egész helyzetet, és ő ezt szerencsére meg is értette.

    Az este annyira leszívta az agyam, hogy reggel helyett csak délután ébredtem fel, akkor is csak azért, mert korgott a gyomrom. Egy nagy nyújtózás után bevánszorogtam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, majd lementem a földszintre. Tudtam, hogy délután négy óra körül már nincs az asztalon kaja, ezért egyből a hatalmas konyha felé vettem az irányt. Két szakács volt benn és a szobalányok, akik segítettek a zöldségek hámozásában.

- Kibum, hát te? - kérdezte kedvesen az idősebbik szakács.
- Most ébredtem, és éhes vagyok - válaszoltam neki mosolyogva.
- Csinálok neked szendvicset, rendben? - tette le a kést a kezéből, és a hűtőszekrényhez ment.
- Köszönöm - hajoltam meg neki, majd kimentem. Az étkezőbe érve észrevettem, hogy Yong a limuzint mossa. Az üvegajtó nyitva volt, így simán kimentem hozzá.
- Szia, Yong - köszöntem neki, mire lassított felvételben hátrafordult felém, majd visszanézett az órájára, és megint rám pillantott.
- Ilyen korán felkeltél? -  A szivacsot a habos vödörbe dobta
- Éhes voltam. Segíthetek? - mutattam a kocsira.
- Key, itt nem kell dolgoznod - sóhajtott fel hangosan.
- De én szeretnék - akadékoskodtam vele. Egy pár percig még vitatkoztunk ezen, végül beadta a derekát. A legjobb az volt, amikor slaggal kellett lemosni az autót.
- Fogd meg, én addig megnyitom a csapot - adta a kezembe a csövet. Megfogtam a végét, és közben figyeltem, hogy mit csinál. Miután megnyitotta, elindult visszafelé hozzám. A gond csak akkor kezdődött, amikor a hirtelen nyomás miatt kirepült a kezemből a cső, és össze-vissza elkezdett repkedni, beterítve mindent vízzel.
     Yong először csak hangosan röhögött rajtam, mert már tiszta víz voltam, de nem tudtam megfogni, aztán odajött segíteni, de ő is csak úgy járt, mint én. Jó tíz percnyi szenvedés után elfutottam a csapig, és elzártam a vizet. Mindketten komoly arckifejezéssel néztünk egymásra, de nem sokáig bírtuk röhögés nélkül.
- Menjünk átöltözni, mert meg fogunk fagyni ilyen hidegben - mondta vacogva, én pedig - igazat adva neki - siettem is be a házba. Gyorsan átöltöztem, majd visszamentem megenni a szendvicset, ami már egy ideje várt az asztalon. Yong is megjelent a végére, csak előtte befejezte az autó takarítását.
- Bocs, hogy minden vizes lett - kértem tőle elnézést kuncogva.
- Semmi baj, csak... - A mondanivalójának a telefonja csörgése vetett véget. Elővette a zsebéből, majd felvette. Két szó után viszont odanyomta a kezembe.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe.
- Szia, Key! Gyere a negyedbe gyorsan, siess! - hadarta el Kevin .
- Mi a baj, Kev? - kérdeztem rá, mielőtt felugrottam volna az asztaltól.
- Eli és Jjong összevesztek, Eli kicsit elvetette a sulykot, mire Dínó elrohant, és nem találjuk - ecsetelte a történteket ijedten.
- Nyugi, pár perc, és ott vagyok - próbáltam nyugodt hangnemben válaszolni, hogy ne legyen idegesebb. Kinyomtam, majd visszaadtam a telefont Yongnak.
- Baj van? - nézett rám aggodalommal teli arccal.
- Jjong lelépett egyedül és nem találják - mondtam neki, már az ajtó fele tartva.
- Hozom az autót, azzal előbb odaérsz - sietett el mellettem. Gyorsan felhúztam a cipőm és a Dínótól kapott kabátom, és én is mentem utána.

       Negyed órával később már a negyednél voltam. Sietős tempóban haladtam hazafelé, de szerencsére már útközben összefutottam Kevékkel.
- Na? - kérdeztem tőlük, de nem kaptam semmi választ a vállrángatáson kívül.
- Még semmi - erősítette meg szóban is Kev.
- Uhmm... menjünk a romos templom felé - vetettem fel az ötlet, mert gondoltam ott úgyse keresték még.
- Normális vagy? Az, az öreg Choi területe, még Minho se megy oda - nézett Eli az említett felé, aki egyetértően bólogatott.
- Márpedig tuti ott van - fordultam a megfelelő irányba, és elindultam. Tudtam, hogy Kevin és Minho követni fog, és ha Kevin jön, akkor Eli is. 
      Végül igazam lett. Jonghyun ott állt hat ember között, akik nagyon nem a gazdagpártik közé tartoztak. Ránéztem a többiekre, és hát, ők se néztek ki úgy, mintha bármit is szeretnének lépni, márpedig nem hagyhattuk, hogy megöljék vagy megverjék.
- Hééj, srácok, ne bántsátok! - futottam gyorsan oda az első ütés előtt, és álltam meg Dínó előtt.
- Key, mégis, miért ne? Gazdag kis pöcs, őket te sem szereted... kivéve a Lee gyereket. Szóval őt bánthatjuk - fintorgott az egyik.
- Ne... ne bántsátok kérlek, mert őőő... izéé... - kezdtem dadogni, majd ránéztem, hogy segítsen valahogy.
- Mert Key a barátnőm - karolta át a derekam, és húzott magához.
- Mi van? - visítottam fel vékony hangon a meglepettségtől.
- Jajj, bocsi, cicus, a barátom. Csak olyan kis lányos pofid van, főleg ezzel a sok kis szeplővel itt - érintette meg az ujjával az arcom, közben a másikkal megszorította a derekam.
- Oh, szóval ti jártok, mi? - kérdezett rá egy másik, mire én Eliékre néztem, akik majdnem felrobbantak, nehogy elröhögjék magukat.
- Akkor csókoljátok meg egymást - dobta fel a harmadik az ötletet.

 - Hogy mit? - vinnyogtam halkan, majd Jjongra néztem, aki csak perverzen elmosolyodott, majd a következő pillanatban szembefordított magával, és megcsókolt. Amint eszméltem, finoman eltoltam magamtól. Teljesen másként csókolt, mint Minho. Minho szelíd és óvatos volt, Jjong vele ellentétben akaratos és vad.
- Woow, hallod, haver, gazdag létedre le mertél smárolni egy csórit... hát, gratulálok. Én nem foglak bántani - veregette büszkén hátba Jonghyunt Choi jobbkeze. Mielőtt végleg elengedtek volna, megkérdezték az igazi okot, amiért ott volt, majd miután megkapták a választ, elmentek.
- Te teljesen megzakkantál, Kim Jonghyun? Esküszöm, legszívesebben felképelnélek! Mit képzeltek ti magatokról, hogy csak úgy gondoltok egyet, és lekaptok?
- Key ezen most minek kaptad fel a vizet? Tök felesleges - mondta felháborodottan Dínó, mire én elmentem mellette.
- Key, várj... - kapta el a karom Minho. Dühösen fújtatva néztem rá, és úgy gondoltam, ha már Jjongot leosztottam, akkor ő se maradjon ki.
- Rád is ugyanúgy vonatkozik a dolog. Ne csókolgass, ne erőszakoskodj, majd eldöntöm, mit akarok! - löktem le magamról a kezét, és elsiettem tőlük.
 Mégis, hogy jutott ez eszébe annak a szerencsétlennek? Nem elég, hogy beadta, hogy a barátja vagyok, még le is kapott. Mintha csak egy baba lennék, akivel mindenki azt csinál, amit akar. Hát, ez nem így van, nekem is vannak érzéseim, és baromira nem tetszik, hogy rángatnak. Főleg Jonghyun, akivel nem is vagyunk jóban; neki még annyi joga sem volt, mint Minhonak. Ő legalább szerelmet vallott, Dínó meg csak védte a kis fosos seggét.

      Duzzogva ültem le egy már félig lerombolt épület maradványára, és az arcomat a tenyerembe temettem.
- Key - szólított Jonghyun, és éreztem, hogy leül mellém. Szóval még volt mersze követni is. A fejem égni kezdett, és nemcsak azért, mert haragudtam rá, hanem mert zavarban is voltam.


Jonghyun POV

     Mire rendesen kialudtam magam, már majdnem dél volt.  Gyorsan lezuhanyoztam, majd kimentem a konyhába, ahol Kevin ügyködött.
- Jó reggelt, Kevin, mit csinálsz? - kérdeztem mellé állva és figyeltem, ahogy krumplit pucol.
- Neked is, Dínó. A hűtőben van egy kék tál, azt vedd ki légyszi, és két tojást meg a mustárt is, kérlek - sorolta a dolgokat, én pedig a hűtő fele vettem az irányt. A tálat és a tojásokat sikeresen kivettem minden gond nélkül, de amikor a mustárt húztam ki a helyéről, kiesett egy energiaital. Ezzel nem is lett volna gond, ha nem reped meg a doboza, és kezd el folyni belőle az ital. Kevin a zajra egyből hátrakapta a fejét, és szó szerint elsápadt.
- Jonghyun, pont Eli Red Bullját sikerült széttörnöd? - vette fel a maradékot a földről.
- Kevin, ez csak egy ital, nem nagy szám - vettem ki a kezéből, miközben a szemem forgattam. Szerencsétlenségemre épp akkor lépett be az emlegetett szamár.
- Miért érzek Red Bull illatot? - tette fel az első kérdést, majd beljebb lépett.
- Szia Eli - köszönt neki Kev egy gyors arcra puszival.
- Szia. Jonghyun, mit keres az nálad? - nézett rám hatalmas szemekkel, mire én a kezemben tartott dobozra meredtem.
- Izé... balesetet szenvedett. Kiugrott a hűtőből, és... nem direkt volt - kezdtem megvédeni magam, de őt nem igazán érdekelte. Úgy nézett rám, hogy az ereimben megállt a vér. Rosszabb volt, mint a tegnapi. Segítségkérően néztem Kevre, de ő is ugyanúgy lefagyott, mint én.
- Balesetet, mi? Szerinted, ha párszor beverem a képed, majd kilógatlak az ablakon, és véletlenül kicsúszik a lábad a kezemből, akkor azt is nevezhetem majd balesetnek? Tök hihető lenne, nem? Hisz’ én csak meg akartalak menteni, miközben véletlenül megcsúsztál, és majdnem kiestél - lépett oda közvetlen elém, és megfogta a két vállam.
- Eli, tényleg véletlen volt - szólalt meg Kevin is a védelmem érdekében.
- Cica, ezt majd elintézem - fordult felé szelíden, majd újra vissza rám.
- Eli, tényleg nem akartam - passzíroztam magam teljesen neki a hűtőnek, mire ő lépett egyet felém, minimálisra csökkentve a köztünk lévő távolságot.

- Én megpróbáltam tegnap este normális lenni veled. Félretettem minden előítéletemet, mert Kevin erre kért, de te nem érdemled meg. Jonghyun, most már tényleg megértem, hogy miért  menekültek el tőled a szüleid. Mert kibírhatatlan vagy. Amint jóra fordulnának a dolgok, te elcseszel mindent. Egyszerűen kínos a közeledben lenni, mert olyanokat művelsz, hogy másoknak ég a fejük miattad. Te vagy a legrosszabb ember, akit eddigi életemben megismertem. Szánalmas vagy, és így gondolják a szüleid is, inkább lemondtak rólad, mint hogy feleslegesen fecséreljék rád az idejüket...
- Nem igaz! Semmi nem igaz, amit mondasz! - löktem el magamtól erősen, és elrohantam. Nem érdekelt, hogy nem mehetek el egyedül, nem érdekelt, hogy akár meg is ölhetnek a kintiek, egyszerűen csak el kellett mennem. Pontosabban menekülnöm.
       Igen, menekültem. Nem Eli elől, hanem az elől amit mondott. Tudom, én is pontosan tudom, hogy a szüleim nem szeretnek. Amint nehézzé vált a dolguk, lepasszoltak Yongnak, és már csak pénzzel tömtek, hogy vegyek magamnak, amit akarok; ahelyett, hogy leültek volna velem beszélgetni, hogy miért lettem ilyen. Igen, van oka, ahogy minden másnak is. Az életünket okkal csesszük el, és néha ahelyett, hogy segítséget kérnénk, inkább a földbe tiprunk másokat, csak hogy ne legyünk egyedül az érzéssel.
      Én is ezt tettem, egyedül Luhan, Sehun és Yong maradt meg nekem, bár ha jobban belegondolok, már csak Yong. Sehunék is azért nem keresnek, mert nem szeretnek velem lenni, amióta ilyen vagyok. Pedig megadtam nekik mindent, amit kértek. Szülinapjukra egy-egy Porschét kaptak, karácsonyra pedig egy közös lakást. Ellenben Kevinék nem kapnak egymástól semmit, mégis folyton együtt lógnak, és elvannak. De mit is hazudok magamnak... Látszik rajtuk, hogy akár a sírba is követnék egymást, hogy akármekkora hülyeséget csinál is valamelyikük, az egyik biztos segíteni fog neki, vagy akár mindannyian. Egy nagy családot alkotnak, amibe váratlanul én is belepottyantam. Az a baj, hogy nem tudom, hogyan kéne viselkednem. Ez az egész nekem teljesen újnak mondható, hisz’ anyámék már négy éve nem is foglalkoznak velem.

     - Nézzétek, egy eltévedt milliárdos - hallottam meg hirtelen a hátam mögül egy idegen hangot. Lassan néztem hátra a vállam felett, és szó szerint majdnem összetojtam magam, amikor megláttam a hat főből álló társaságot. Eli is rémisztő tud lenni, de ő legalább egyedül van, ezek meg soványak, de egyből hatan vannak.
- Mit keresel errefelé, pénzeszsák? - kérdezte egy másik.
- Tudod, mit csinálunk mi itt az ilyen kis selyemfiúkákkal? Megkínozzuk őket. Először bokszzsáknak, majd tűpárnának használjuk őket, utána megnézzük, milyen vér folyik az ereiben, egészen addig, amíg eszméleténél van, végül hagyjuk, hogy a kóbor kutyák is egyenek valamit - mesélte el a folyamatot egy sebhelyes arcú, miközben a késsel játszott a kezében. Ezután gondoltam azt, hogy hagynom kellett volna Elinak, hogy végezzen velem, az legalább kevésbé tűnt fájdalmasnak.
- Akkor kezdjük - emelte ütésre a kezét, amikor megjelent előttem Key. Megpróbálta meggyőzni őket, hogy ne tegyék, de megakadt, ezért segítségkérően rám nézett.
- Mert Key a barátnőm - mondtam ki az első eszembe jutott dolgot, és csak akkor esett le, hogy lányt csináltam belőle. Legjobban mégis az tetszett, ahogy hat oktávval magasabb hangon visított fel. Olyan közel volt hozzám, hogy észrevettem a kicsi szeplőket az arcán, ami nemhogy rontott volna a szépségén, hanem inkább kiemelte azt. Ezt véletlenül meg is említettem, amiért bosszúsan nézett rám. Mikor már azt hittem, ennyivel megúsztuk, a gyilkolós kedvű megszólalt, hogy csókoljuk meg egymást. Key ismételten kiakadt, én viszont féltettem a seggemet, ezért magabiztosan megfordítottam, magamhoz húztam, és vadul megcsókoltam. Key teljesen mozdulatlanná dermedt a karjaim között. Én is zavarba jöttem egy kicsit, mert azért mégis több ember előtt kellett megcsókolnom egy csórit. Érdekes módon viszont nem tartottam undorítónak, sőt, kifejezetten jó érzés volt érezni a puha ajkait. Egyetlenegy dolog nem tetszett, mégpedig az, hogy nem csókolt vissza; ráadásul finoman el is tolt magától.
     Miután elmentek fenyegetőim, Key pillanatok alatt váltott át hisztérikus módban. Egy percig csak meglepetten figyeltem, hogy ő ilyen is tud lenni. Idegesen sietett el tőlünk, mire a többiek összenéztek, majd rám.
- Jonghyun, tied a nemes feladat, hogy lenyugtasd - veregetett vállon Hoon.
- Engem utál a legjobban - mutattam magamra.
- Hja, tudjuk, de mi ilyenkor nem merünk a közelébe menni, szóval jó utat - bökött a megfelelő irány felé.
Gyors léptekkel indultam el Key keresésére, közben pedig figyeltem, nehogy valaki megint kispécizzen magának. Nem messze, egy félig lerombolt épületnél találtam meg. Megszólítottam, de még csak fel sem nézett. Jó ideig csak csendben ültem mellette, és igazat is adtam neki. Tényleg nem kellett volna olyan hirtelen lekapnom, de akkor a félelem irányított.
- Lehet, hogy ezt a csere dolgot nem gondoltuk át teljesen. De nem bántam meg, hogy megtettük, mert még ha nem is bírnak a haverjaid, legalább nem vagyok egyedül, mint otthon. Bár Eli csak folyton csesztet, tudom, hogy nem rossz ember, Kevin meg mindenben segíteni próbál, de én nem is tettem értük semmit még - meséltem el neki azt a dolgot, ami épp nyomta a lelkem.
- Talán azért, mert mi ilyenek vagyunk, nem várunk el semmit azért, mert segítünk. Ez egy család, Jonghyun, amibe ha szeretnéd, ha nem, már beletartozol, mert velük élsz - motyogta a tenyerébe, majd felült rendesen, és a hátát nekidöntötte a falnak.

- De nekem nem megy, nem tudom mit kell csinálnom - folytattam a lelkizést.
- Elmondok egy nagy titkot. Egyszerűen csak add önmagad, ne azt, aki most vagy, hanem aki régen voltál. Élvezd a helyzetet, hogy ennyien vesznek körül, és ne a rosszat keresd. Itt senki nem ismer téged, simán lehetsz az, aki akarsz, csak ne nyúlj Eli energiaitalához - mosolyodott el a végére.
- Rendben és a többiek? - kérdeztem rá, mire Key elkezdett beszélni, de nekem már teljesen máshol járt az eszem. Ahogy figyeltem, egyre inkább azon agyaltam, hogy milyen lenne vele igazából csókolózni.  Szívesen kipróbáltam volna vele még egyszer. Na, de várjunk csak milyen marhaságokat beszélek, ő egy csóri, a legnagyobb ellenségeim egyike. Biztos csak sokkot kaptam és azért gondolok ilyenekre. De akkor is nagyon szép pofija van.
- Jonghyun te figyelsz is? - lóbálta meg előttem a kezét, mire összerezzentem.
- Persze, csak elgondolkoztam. Figyelj... sajnálom a... csókot, de nagyon megijedtem... és ez jutott eszembe - dadogtam neki bizonytalanul, ugyanis nem mostanában kértem bárkitől is bocsánatot. Mégis úgy éreztem, hogy abban a helyzetben muszáj lesz. Key elkerekedett szemekkel bambulta az arcom, majd elmosolyodott.
- Rendben, felejtsük el és menjünk haza - tette a kezét a vállamra. Na persze, mert olyan könnyen ellehet felejteni.