11.RÉSZ

Key POV

     Először csak unottan nézegettem a kirakatokat, mert nem érdekeltek a ruhák. Hatszázezer Won. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg annyi pénzem van. Jonghyun egy év alatt több, mint hétmillió Wont kap zsebpénznek. Hihetetlen.
- Erre - ragadta meg a karom Yong, és rántott be az egyik üzletbe, ami hatalmas volt, telis-tele ruhákkal. Még időm se volt körbenézni, mert hirtelen egy halom ruha került a kezembe.
- Ezt mind? - kérdeztem a fejemmel a kisebb kupacra mutatva, mire ő bólintott. Egy nagy sóhaj kíséretében bementem a fülkébe, és felakasztgattam a ruhákat. Négy különböző farmer, hat felső és három pulcsi lógott a fogasokon. Unottan akasztottam le egy fehér farmert, meg egy fekete pólót, és magamra húztam őket.
Párszor megnéztem magam az egész alakos tükörben, és nem is volt annyira rossz, csak kicsit furán éreztem magam azokban a drága holmikban. Még mindig úgy gondoltam, hogy én nem járhatok ilyen ruhákban. Nem azért, mert rosszul álltak, hanem mert ellenkezett az elvemmel, miszerint csak azzal vágjon fel az ember, amiért megdolgozott. Márpedig én ezekért a ruhákért az ujjamat sem mozdítottam meg. Sőt, én még csak nem is szenvedek annyira, Jonghyunnak sokkal rosszabb körülményeket kell elviselni.

- Na, kijössz végre? - hallottam meg Yong hangját az ajtó mögül. Kelletlenül léptem ki a fülkéből.
- Itt vagyok - mondtam unottan.
- Nem rossz, de ez a felső nem a te eseted. Húzd fel a rózsaszín inget - tolt vissza, és rám csukta az ajtót. Levettem a pólót, majd felhúztam, amit mondott, és igaza volt. Sokkal jobban illett hozzám, és még jól is állt. Igazából nagyon megtetszett. Mosollyal az arcomon léptem ki, és ő is elmosolyodott.
- Ez jobb? - kérdeztem rá körbefordulva, mint egy kislány.
- Sokkal jobb - igazította meg a gallérom.
Délután a vásárlás egyre jobb lett. Yongnak eszméletlenül jó ízlése van. Mindig a legjobb összeállításokat adta a kezembe, és egy kettő kivételével az összes tökéletes volt. Végül rengeteg szatyorral hagytuk el a plázát, ami nem kis összegbe került, pedig így is csak a felét vettük meg annak, amit Yong akart.
Este értünk haza. Vacsora előtt még elpakoltam az újdonsült ruháimat, és le is zuhanyoztam. Az étel megint finom volt, főleg Yonggal, aki sokat mesélt, és jókat nevettünk közben. Érdekes módon Dínó egyszer sem került szóba, pedig már nagyon vártam, hogy megtudjak róla pár dolgot.
- Yong... mesélnél Jonghyunról is? - kérdeztem félénken, mert nem voltam biztos benne, hogy szabad-e neki. Egy pillanatra megállt a villa a kezében, és elgondolkozott.
- Holnap mesélek róla is - felelte, majd felállt az asztaltól, és kiment a konyhába. Olyan érzésem volt, hogy nem nagyon akar beszélni róla. Nem erőltettem, mert nem volt jogom hozzá. Jonghyun élete nem igazán tartozik rám, de ha megtudnék néhány dolgot, akkor könnyebben tudnék segíteni neki.
Elég korán, már kilenckor ágyban voltam; aludni viszont nem tudtam.  A második éjszakámat töltöttem a barátaimtól külön, és nagyon hiányoztak. Főleg Kevin. Annyira egyedül éreztem magam nélküle, nem volt kivel nevetni és szomorkodni, egyedül kellett aludnom és... és baromi magányos lettem.
Már majdnem elaludtam, amikor valami hangosan csengeni kezdett mellettem. Ijedten ugrottam fel az ágyban, és kapcsoltam lámpát. A telefon csengett. Ránéztem az órára, ami majdnem éjfélt mutatott.
- Igen, tessék? - szóltam bele.
- Kibum, a haverjaid nem hagytak nekem vacsorát, és baromi éhes vagyok - hadarta el idegesen Jonghyun a vonal másik végén.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem segítettél a kaja elkészítésében?- kérdeztem egy sóhajtás után. Igen, a fiúk ilyenek, ha nem segítesz, nincs kaja.
- Egész nap abban a retek étteremben dolgoztam, majdnem kirúgtak, de maradtam, mert nem akarok keresztbe tenni neked. Viszont most jössz egy szívességgel - közölte teljesen nyugodtan. Még én tartozok neki szívességgel, mert a melóhelyemmel játszadozik? Ez megzakkant, komolyan mondom...
- Jonghyun, ha elvesztem az állásom, én rád uszítom az egész negyedet, és megkérem őket, hogy kínozzanak halálra - sziszegtem mérgesen.
- Rendben, de most éhes vagyok, ember - dünnyögött tovább.
- Van a konyhában egy ajtó, az a spájz. Eli tuti tett el neked kaját egy szép levéllel együtt - igazítottam útba unottan.
- Remek, kösz. - És bontotta is a vonalat.
- Neked is jó éjt, tuskó - motyogtam a süket telefonnak, majd visszaraktam a helyére, és lefeküdtem aludni.

Reggel megint későn ébredtem, de mikor lementem az étkezőbe, nem volt reggeli, csak Yong ült az asztalnál.
- Jó reggelt - köszöntöttem illedelmesen.
- Jó reggelt. Gyere - állt fel a helyéről, és az udvar felé vette az irányt. Szó nélkül követtem ki, ahol szépen meg volt terítve a reggelihez. Mindketten leültünk, és nekiláttunk az evésnek. Egyikünk sem szólalt meg, és ez kezdett kicsit kínos lenni. Végül szerencsére ő volt az, aki megtörte a csendet.
- Na, hogy érzed magad itt? - nézett fel a tányérjáról. Nem épp erre a kérdésre számítottam, de legalább beszéltünk.
- Nem tudom, nincs baj, csak hiányoznak a fiúk. Olyan rossz, hogy két napja nem láttam őket - vallottam be az igazat.
- Hát, menj el az étterembe, ott láthatod Kevint - vágta rá egyből a választ.
 - Akkor elmegyünk ma? - vigyorogtam rá boldogan, de ő csak komolyan fürkészte az arcom.
- Miért van az, hogy te ennyire boldog vagy, pedig alig tudtok megélni? - tette fel a kérdést, de inkább csak úgy magának, mintsem nekem. - Tudod, régen én is szegény voltam, de nem annyira, mint te. Mégis minden nap hisztiztem, ha nem kaptam meg valamit, ahelyett, hogy tettem is volna valamit érte. Ti meg kiteszitek a lelketeket is azért, hogy jobb életetek legyen, közben mégis boldogok vagytok. Hogy lehet ez? - emelte rám a tekintetét. Yong szegény volt? Ez nagyon meglepett, a kérdésével együtt.
- Azért, mert attól, hogy sajnáltatjuk magunkat, még nem leszünk előrébb. Mindig keményen dolgozunk, hogy egyszer ki tudjunk szakadni ebből a környezetből, de ezt lehet vidáman is. Nem azt mondom, hogy mi nem szoktunk rinyálni, mert deeee, nagyon is szoktunk. Mi is szenvedünk, és néha összeomlunk a súlyok alatt, de nem vagyunk egyedül. Ott vannak a barátok, és a negyed egy része is. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, akik segítik egymást - mondtam elszontyolodva, mert valahogy így még jobban hiányoztak a többiek, de nem mehettem haza. Megígértem Dínónak, hogy segítek neki és betartom az ígéretem.
- Tudod, Jonghyunnak is voltak barátai Los Angelesben. Rengeteg barátja, de ahogy kezdett egyre bunkóbb lenni, úgy pártoltak el tőle. Egyre jobban lenézte az embereket, mert neki rengeteg pénze volt. Szóba se állt olyanokkal, akik nem voltak vele egyenrangúak, és a szegényeket is folyamatosan szidta. Ez részben a szülei hibája, mert ahelyett, hogy foglalkoztak volna vele, inkább pénzzel tömték a zsebét. Viszont a kegyelemdöfést neki is egy számára fontos személy adta meg. - Elgondolkozva beleivott a kávéjába, majd rám nézett.
Nem tudtam mit mondani, megdöbbentett a hír, hogy valaki képes volt ártani Jjongnak. Bár, ha bunkózott, akkor nem csoda. Rettentően furdalta az oldalam a kíváncsiság, de tudtam, hogy Yong ennél többet nem fog nekem mondani.


Jonghyun POV

Bosszúsan indultam vissza a szobámba. Éhes voltam, nekem ennem kellett. Pár perc káromkodás után elővettem a telefonom, és kikerestem csórikám szobájának a telefonszámát. Igen, minden szobának külön telefonszáma van, hogy ha vendég van, és este keresik, ne verje fel az egész házat. Amint felvette a telefont, elhadartam neki a bajom, és az is kicsúszott a számon, hogy majdnem kirúgtak; erre ő megfenyegetett. Miután elmondta, hol a kaja, kinyomtam a telefont, és a konyhába siettem, onnan meg a spájzba. Tényleg ott volt egy tányér kaja, rajta egy papírral. A kaját betettem a mikróba, közben széthajtogattam a levelet.
Gratulálok, Key nélkül most nem ennél. Előre szólok, nem lesz legközelebb. Vagy csinálsz valamit, vagy nem eszel.
Gyorsan belapátoltam a vacsit, majd visszamentem aludni. Sajnos nagyon gyorsan reggel lett. Elmentem fürdeni, utána pedig zombiként totyogtam ki a konyhába. Eli elröhögte magát, és a kezembe nyomott egy szendvicset, majd végigsimított Kevin hátán, és lelépett. 
- Hova rohant? – kérdeztem, miközben beleharaptam a szendvicsembe.
- Három idősebb belekötött egy srácba. Megpróbálja elintézni a dolgot, hogy ne legyen belőle vérontás - mondta nyugodtan Kevin, mintha csak azt közölte volna, hogy este tojás lesz a vacsora. Mondjuk, ők már lehet, hogy megszokták a verekedéseket és a gyilkolásokat, de én nagyon nem.
- Halt már meg valaki? - tettem fel neki a kérdést. Egy ideig elgondolkozott.
- Igen, volt már pár nagyképű gazdag, akik bejöttek, és nem mentek ki többet. Mondjuk, ok nélkül még nem ölt meg senki senkit - vonta meg a vállát, majd eltette a tányérját a mosogatóba. Én is megtettem ugyanezt, majd felöltöztünk, és mentünk megint dolgozni.
Rettentően elfáradtam már az első óra után. Iszonyatosan nagy forgalom volt az étteremben, más szóval telt ház. Még el se ment a vendég, már a helyén volt a következő. Kevin szerencsére könnyített a helyzetemen, mert nekem csak fel kellett írnom a rendeléseket, míg ő kivitte őket. Szó szerint megállás nélkül rohangáltam egyik asztaltól a másikhoz. Tizenegy körül kicsit lassult a tempó, és volt egy pár percnyi szusszanási időnk. Kev a főnökkel beszélgetett, én meg a pultot támasztottam, amikor megjelentek Eliék. A főnök és Kev odamentek, majd váltottak pár szót; végül hangos nevetésben törtek ki. Majd megint megszólalt a vendéget jelző csengő.
Unottan emeltem fel a fejem, és készültem kimenni az asztalhoz, hogy rendelést vegyek fel, amikor megláttam, ki az. A vendég nem más volt, mint a drágalátos csórikám. Csak épp más csomagolásban. Egy fehér farmer és egy rózsaszín rövid ujjú ing volt rajta, ami baromi jól állt neki. Persze, a többiek is egyből kiszúrták, hogy ott van, így mind lerohanták. Kevin még szipogott is párat, Minho meg hosszasan ölelte. És még nem jön be neki Key, mi? Etessen mást!
- Milyen jól nézel ki, nagyon jól áll - dicsérte meg Minho és Kevin, Eli csak mosolyogva nézte a jelenetet.
- Key, annyira hiányzol - veregette vállon a főnök, mire csak bólintott egy kicsit.
- Én is itt vagyok ám - motyogtam az orrom alatt, de meghallották, mert felém fordultak.
- Igaz, egy kibimbapot szeretnék, és egy kólát - nézett rám tök komolyan, majd elröhögte magát.
- Te sem vagy rossz, csak tányér ne kerüljön a kezeid közé - folytatta a viccelődést a főnök. Vágtam egy vigyorgó fejet, majd arrébb mentem, és onnan figyeltem őket. Key végig Kev mellett állt és átkarolta a derekát. Boldogok voltak, pont mint a szobájában lévő képeken. Talán soha nem értem meg, hogy miért. A lényeg, hogy azok voltak... mindannyian.
Én mért nem lehetek az? Miért kellett mindennek így történnie? Miért kell szenvednem, és miért nem lehetek én is olyan boldog, mint ők? Pedig csak ezt az egyet szeretném, hogy minden olyan legyen, mint négy évvel ezelőtt, amikor még mi is boldogan nevetgéltünk együtt. Amikor a karácsonyt nem egyedül töltöttem, hanem a családdal és barátokkal. Vagy amikor a tengerparton nyaraltunk, és egész nap ökörködtünk. Én ezt szeretném, újra bekerülni egy családba.
- Jonghyun, vigyél Keynek egy narancslevet - utasított Kevin. Levettem egy poharat, megtöltöttem, és kivittem az asztalhoz, ahol már egyedül ült. Észre sem vettem, hogy a többiek leléptek.
- Tessék - tettem le a poharat elé, de megütötte az orrom a finom illata. Nem tudom, hogy Yong vagy ő választotta-e a parfümöt, de nagyon eltalálta.
- Köszönöm. Minden rendben? - kérdezte a pohárral játszadozva. Látszott rajta, hogy zavarban van, csak azt nem értettem, minek.
- Persze, mért ne lenne? Tök jól elvagyok, nem látszik? - hadartam le neki az egészet cinikusan. Egy pillanatra elnevette magát, de egyből vissza is váltott komolyra. Fura, de észrevettem, hogy nem csak nekem nem tetszik ez a csere dolog. De neki miért nem? Hisz gazdag, megkaphat bármit, amit akar, mégis úgy ül ott, mint aki nem érzi jól magát.
- Nem, inkább olyan, mintha azt várnád, hogy azt mondjam, cseréljük vissza a dolgokat - emelte fel a fejét, hogy rám tudjon nézni. Megadta a lehetőséget, hogy dönthessek, mit akarok. Csakhogy nem tudtam. Legszívesebben tényleg mentem volna haza, és élveztem volna a saját megszokott környezetem, de nem tehettem. Maradnom kellett, mert változtatni akartam az életemen.
- Te se épp úgy nézel ki, mint aki élvezi a helyzetet - tértem ki a válaszadás elől. Ő is csak hümmögött egyet, de nem mondott semmit. Egyikünk se akarta bevallani, hogy igazából nem tetszik az, ahogy a másik él. Én túl büszke voltam hozzá, ő pedig nem akart panaszkodni.
- Itt a bibimbapod, Key, minden rendben? - kérdezte meg  Kev is, mire mindketten ránéztünk, és bólogatni kezdtünk.
- Nincs semmi baj - felelte csórikám, mire  ő vállat vont, és elment.
- Visszamegyek dolgozni, jó étvágyat - löktem el magam a széktől, aminek addig támaszkodtam. A továbbiakban már csak néha néztem felé, ahogy komoran eszegeti a kaját.
- Hééj, Kibum, gyeree! Mutatok valamit! - sietett be Minho az ajtón.
- Hova? - tette le a villát Key.
- Csak gyere velem - fogta meg finoman a kezét, és úgy sétáltak ki az étteremből. Mit akar neki mutatni, és miért kézen fogva kellett kivezetni innen? Engem meg mi a francért érdekel ez a dolog?
Szerencsére a délután is gyorsan telt el. Megint hullafáradtan estem be az ajtón. Kevin előtt még gyorsan elmentem zuhanyozni, majd kimentem a konyhába. Érdekes módon csak Eli volt ott, ami nem meglepő. Hoont nem is láttam egész nap, Minho meg még biztos Key-vel van.
- Vágd össze a répát!- hallottam meg izomagy hangját, aki még csak hátra sem nézett. Odabattyogtam mellé, és a kezembe vettem a kést, meg egy répát. Össze kell vágni... de mire? Kockára, vagy karikára, esetleg csak félbe?
- Karika - súgta a fülembe Kev, amitől megijedtem egy pillanatra. Hátrafordultam, mire kacsintott egyet, és ment is ki a nappaliba. Eli nem vett észre semmit az egészből, csak folytatta, amit addig csinált. Elkezdtem vágni a répát, és nem is ment olyan rosszul.
- Gratulálok, legalább répát már tudsz aprítani. Utána jöhet a hagyma is - mutatott az említett zöldségre Izomka. Szó nélkül nekiálltam annak is, csak hát, egy gond volt; az a kis vacak csípte a szemem, ráadásul az orrom is folyni kezdett. Össze-vissza szipogtam, és törölgettem a szemem, ami Elinak kifejezetten tetszett, mert láttam, hogy folyamatosan mozog a válla a röhögéstől.
- Nem hiszem, hogy ilyen vicces lenne! - háborodtam fel, és kifújtam  az orrom.
- Megérdemled, tegnap nem segítettél, ma pótolod - nevetett tovább. Kész kínzás az életem emellett a fazon mellett.