8.RÉSZ

Key POV

      Jó ideig álltam a kapuban és hezitáltam, Eli sikeresen elbizonytalanított. Féltem, hogy velem is ugyanaz megtörténhet, ami vele, és akkor mindent elveszítek, amit eddig elértem. De én valamennyire bíztam Jonghyunban, ő nem volt olyan rossz ember, csak elkényeztetett, meg bunkó, és kicsit idegesítő. Kihagytam a legfontosabbat, miszerint utálja és megveti a szegényeket. Talán épp emiatt álltam a kapuban több mint tíz percet, és gondolkoztam, mit tegyek.

     A legjobban az az ötlet tetszett, hogy bemegyek, és közlöm, hogy nem tudok segíteni. A gond csak az volt, hogy engem is felcsigázott ez a cserélősdi. Éjjel elképzeltem, ahogy felszolgálók vesznek körül, saját sofőröm van, aki mindenhova cipel, és rengeteg pénzem van, amiért nem kellett dolgoznom. Igen, átestem a ló túloldalára. Mindezt nem élvezném, dehogyis. Én épp ezért néztem le őket mindig is. Lusta, pénzéhes, felvágós nyaligépek, pont olyanok, amilyen én soha nem akartam lenni, és nem is leszek.
Végigfuttatva ezeket a gondolatokat a fejemben, megnyomtam a kapucsengőt. Yong vette fel ismét. Még csak köszöntem, mikor nyílt is a kapu. Ráérősen lépkedtem a ház felé vezető, virágokkal és bokrokkal szegélyezett úton. Dínó kabátjának köszönhetően egyáltalán nem fáztam.
     Az ajtó már nyitva volt, mire odaértem. A múltkorihoz hasonlóan, az előszobában levettem a cipőm, és beljebb mentem. Yong az asztalnál ült, Jjong pedig mellette állt engem figyelve, ami nem kicsit hozott zavarba.
    - Jó estét - köszöntem illedelmesen.
    - Szeva, gyere, ülj le - mutatott Dínó az egyik székre a hatalmas asztal mellett. Miután helyet foglaltam, a sofőr vigyorogva elém tolt egy bögre kakaót.
    - Köszönöm - motyogtam halkan. Nem értettem, hogy miért érzem magam annyira zavarban. Talán azért, mert folyton engem nézett, ami nem mondom, huzamosabb idő után rettentően zavaró tudott lenni.
   - Szóóóóval? - kérdezte csillogó szemekkel az állát a kezére hajtva. Nagyokat pislogva néztem rá, tettetve, hogy nem tudom, mire gondol, közben beleittam a kakaóba, és lenyaltam a szám... megint. Ezt a megszokásomat már rég el kellett volna hagynom, de soha nem ment.
   - Szóval az van, hogy Eli...
   - Nem egyezett bele, gondoltam… - vágott bele a szavamba, egy hatalmas sóhajjal befejezve a hirtelen kitörését.
   - Azt akartam mondani, hogy nem nagy örömmel, vagyis mindenféle öröm nélkül, de beleegyezett - mondtam neki megjátszott unalommal. Persze, ő egyből felkapta a fejét, és hitetlenkedve fürkészte az arcom. Miután teljesen meggyőződött, hogy igazat mondtam, újabb sóhaj hagyta el a száját. Nem tudtam róla elképzelni, hogy igazán érdekelheti a dolog.
   - Ennek örülök... bár nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el tudod intézni a dolgot - dőlt hátra a székén, és nyújtózott egyet, miközben a felsője felcsúszott, félig felfedve a hasát... ami hát, mit ne mondjak, nem volt olyan rossz, de nem is tetszett.
   - Tehát, akkor... mi legyen? - tettem fel a kérdést, csak hogy eltereljem a figyelmem a testéről, ami hangsúlyozom, nem tetszett.
   - Először is, gondolom, mindkettőnknek vannak feltételei. Először mondom én, majd pedig te. Okés? - nézett rám várakozóan, mire bólintottam egy aprót.  - Okés. A legfontosabb, hogy csak te költözöl ide, haverok nem jöhetnek, se látogatóba, se sehogy. Ez nem szálloda, hanem az otthonom. Másodjára, mivel te vagy én, ezért a havi zsebpénzem is a tied, azt csinálsz vele, amit akarsz, azt veszel, amit akarsz, mert az a tied marad. Mindent a kedvedre használhatsz, bemehetsz a szobámba is, de ott ne nyúlj semmihez.  A harmadik pedig, hogy a melóhelyeddel is beszélek, mivel átveszem a műszakod egy ideig. Részemről ennyi - kulcsolta össze a kezét az asztalon, jelezve, hogy befejezte.
    Két feltétel mondjuk úgy nem lepett meg, gondoltam, hogy valami ilyesmik lesznek, viszont a pénzes rész igen; arra nem számítottam, hogy a zsebpénze is az enyém lesz.
   - A legfontosabb, hogy te sem vihetsz a negyedbe senkit. Nem azért, mert zavarna, hanem mert nem lehet. Mindig Eli-ék közelében maradj, csak ők tudnak megvédeni, ezt ne felejtsd el. Továbbá, mobilon kívül semmilyen elektromos kütyüt nem vihetsz magaddal, felesleges is lenne, mert nincs se internet, se kábel tv a negyedben. Ruhát csak egy hétre elegendőt vihetsz, pénzt pedig egyáltalán nem. Azt hiszem, ennyi - fejeztem be én is. Egy pillanat erejéig rémülten nézett rám, de ennek jeleit gyorsan el is tüntette az arcáról.
   - Rendben, akkor megbeszéltük. Ha akarod, holnap cserélhetünk is - ajánlotta fel egyből. Kicsit megijedtem, hogy ilyen gyorsan bele akar vágni, de talán igaza volt.
   - Jól van, essünk túl rajta minél előbb, és aztán felejtsük el egymást - mondtam ki hangosan, amit gondoltam. Az ő fejében is ez járhatott, de azzal, hogy kimondtam, biztosra mentem, hogy nem lesz gáz. Halvány mosollyal az arcán felállt és kezet nyújtott, amit én kisebb hezitálás után elfogadtam, megpecsételve ezzel a szövetségünket.
   - Akkor holnap tíz körül a munkahelyed előtt megfelel? - kérdezte tárgyilagosan.
   - Meg - feleltem röviden, majd a bejárt felé mentem. - Jó éjszakát, és köszönöm a kakaót - hajoltam meg Yong felé, aki mosolyogva biccentett egyet.

    Majdnem éjfél volt, mire hazaértem. Kevin kómásan nézett rám a kanapéról. Látszott rajta, hogy hulla fáradt, de azért megvárta, mire hazaérek, és ez aranyos volt tőle.
   - Mikor lesz? - tért rá egyből a tárgyra.
   - Holnap tízkor - ültem le mellé, és ekkor már annyira nem is tetszett a csere. Elfelejtettem, hogy egyedül leszek abban a hatalmas házban, Kevin nélkül. Mióta ismerjük egymást, majdnem minden időnket együtt töltöttük, épp csak pár órára váltunk meg egymástól. Nehéz idők elé néztem, de nem hátrálhattam ki. Rosszabb dolgokon is keresztülmentem már, ez meg sem fog kottyanni…
   - Alszunk ma együtt? - fordult felém a legédesebb pofijával, aminek senki nem tud ellenállni.
   - Még szép! - fogtam meg a kezét, és a szobám felé vettem az irányt. Szokás szerint ő feküdt belül, én pedig hátulról karoltam át. Ez mindkettőnknek megnyugtató érzés volt.

Jonghyun POV

    Semmit, az égadta világon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról,
megpróbáltam, de annyira kifejezéstelen volt, hogy nem jutottam semmire, csak arra, hogy egy idő után elkezdett vörösödni.  Aranyos volt.

    Miután leült, rákérdeztem a dolgokra. Először azt hittem nem tudta elintézni, de tévednem kellett, mert sikerült neki.  Egyre többször lepett meg, és ez tetszett.
Egyértelmű volt számomra, hogy barátok nem leszünk, mert az ellentmondott volna az addigi életemnek, de ha lezártuk ezt az egészet, akkor többet nem zaklatom. Így döntöttem, és ez volt a helyes. Lehet, hogy ezzel csak azt az érzetet keltem benne, hogy kihasználom, de jobb lesz így. Nem akartam, hogy később azt higgye, barátok is lehetünk. 
    Természetesen közöltem vele a feltételeket is. Nem akartam, hogy a haverjai is itt dekkoljanak, már az is fura volt, hogy neki megengedtem, hogy itt lakjon, ahelyett, hogy egy luxusszállodába küldtem volna. De a haverok, azok maradjanak kapun kívül.
A pénz részen kissé meglepődött, pedig nem is tudta, mennyi összegről van szó; mondjuk, akkor lehet, el is ájult volna. Ez a bizonyos összeg nem kevesebb, mint hatszázezer Won. Ennyi pénzt talán nem is látott még, maximum csak ha egy fogadást rendeztek a melóhelyén.
Én meg azon lepődtem meg, hogy nem mondott semmit arra, hogy helyette fogok dolgozni, kicsit reméltem ugyanis, hogy majd ellenezni fogja,  mégsem tette.  Érdekes módon ő és a haverja mindig nagyon lelkesen végezte a dolgát. Nem láttam őket fintorogni, se nyafogni, mindig csak kedvesen mosolyogtak, pedig szerintem suli után a hátuk közepére kívánták a munkát.
    Az ő feltételei sem voltak durvák, csak az Eli-os rész. Izomkával nem tudtam elképzelni a napjaimat, tuti gyilkolni fogjuk egymást, persze, csak akkor, ha nem öl meg még az elején egy véletlen balesetnek álcázva az egészet.
Ebbe belegondolva a hideg futkosott a hátamon, és már úgy voltam vele, hogy nem gondoltam át rendesen ezt az egész ötletet. A tv és net nem annyira zavart, mert a munka miatt úgysem lenne rá időm. Munka… Ez a szó soha nem szerepelt a szótáramban, erre meg én ajánlottam fel neki. Egyre nagyobb marhának éreztem magam.
    Végezetül megbeszéltük a csere idejét és helyét, azután amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is ment. Hatalmasat sóhajtottam, majd nyújtózkodtam egyet, közben pedig elröhögtem magam, mert eszembe jutott, hogy nemrég Key előtt is megtettem ugyanezt.
Azt a reakciót soha nem fogom elfelejteni. Ő tuti soha nem vallaná be, de én láttam, ahogy nyel egy nagyot, miközben végignéz a hasamon. Meg kellett volna szívatnom, és félmeztelenül megjelenni előtte, kíváncsi voltam, az milyen reakciót váltott volna ki belőle.
   - Alaposan meggondoltad a dolgot? - rántott vissza a valóságba Yong .
   - Persze, szerinted pont én ne bírnám ki ott? Chh, ne becsülj le ennyire, Yong - húztam nagy vigyorra a szám. - Megyek aludni, jó éjt - köszöntem el tőle, majd az emelet felé vettem az irányt. Annyira jó érzés volt beesni a puha ágyba, hogy azt nem lehet elmondani, főleg, hogy egy ideig nem fogok ilyenben aludni.

    Az estém rémesen telt el, ugyanis nem tudtam aludni szinte semmit. Annyira lefoglalt a mai nap, hogy nem jött álom a szememre. Ez meg is látszott az arcomon, mert kicsit nyúzott volt, a reggeli zuhany is csak épp eltüntette a karikákat a szemem alól. De nem nagyon izgatott, mert a negyedben senkit nem izgat, suliba meg nem kellett mennünk, mert szünet volt, hála az égnek.  Igaz, csak egy hét, de több, mint a semmi.
    Elővettem a kicsi utazótáskámat a szekrényből, és elkezdtem pakolni.
Egy hétre elegendő ruha, az nálam nyolc nadrág, tizennégy felső, plusz az alsógatyák, pizsama, meg a pulcsik és kabátok, a cipőkről már nem is beszélve - soroltam magamban, közben pedig pakolásztam az ágyamra, ami lassan megtelt ruhákkal.
   - Jonghyun, egy hétre elegendő, nem egy évre - szólalt meg Yong az ajtóból, rám hozva a szívrohamot.
   - Hát, ez egy hét - mutattam a kupacra, mire ő röhögve csóválta a fejét.
   - Úgy nézd, hogy náluk egy hét. Ez azt jelenti, hogy maximum három nadrág, hét vagy nyolc felső, két pulóver, egy kabát, és jobb esetben két pár cipő - pakolta át a kupacomat, ami emiatt nagyon megcsappant, és ennek nem örültem. Ez azt jelentette, hogy egy nap csak egy pólót vehettem fel, ami fura, mert volt, amikor háromszor is cseréltem.
   - Ez így nem tetszik - mutattam a kevés ruha felé mérgesen.
   - Pedig ez van, pakoljuk be, és menjünk, mert nem érünk oda időben – közölte, és betett egy adagot a táskába.

    Tíz előtt pár perccel értünk oda a megbeszélt helyre, ahol Key már várt a haverjaival. Izomka már egymagában is elég ijesztő, de a másik kettővel az oldalán még rosszabb volt, az arcán ülő undorról nem is szólva. Szerintem egy csótányra kedvesebben néz, mint rám.
   - Szia - köszönt Kibum, mikor kiszálltam az autóból.
   - Szia...sztok - köszöntem én is, bár a többieknek nem nagyon akartam, maximum a kislányos arcú Kevnek. Ő annyira nem nézett csúnyán.
   - Eli-t és Kevint már ismered, ők ketten pedig Minho és Hoon - mutatott a másik kettőre. Mindketten magasabbak voltak nálam, de egyik sem volt olyan helyes, mint én. – Hát, akkor ennyi lenne - harapott rá az alsó ajkaira.
   - Akkor jó szórakozást, majd beszélünk - nyúltam be a táskámért, és léptem egyet a leendő testőreim felé.
   - Hát, neked is - mondta, majd gyorsan megölelte Kevint, Eli-t, Hoont és a másikat... Minhot is.
   - Vigyázz magadra - súgta még oda neki, mielőtt elengedte volna. Key csak mosolyogva biccentett, a srác viszont csalódottan nézett utána. Biztosra mertem volna venni, hogy tetszik neki a csórikám.
    Miután beült az autóba, és elment, még egy darabig ott álltunk szótlanul.
   - Gyere! - szólt rám Izomka. Hát, a kutyával kedvesebben beszélnek az emberek, az már biztos…
   - Szerintem megy ez neked szebben is - álltam még mindig egy helyben. Lassan, nagyot sóhajtva fordult vissza hozzám, közben roppantott egyet az ujjain, mire Kevin megfogta a kezét.
   - Kedves uram, méltóztatna a puccos gazdag seggét utánam vonszolni, vagy esetleg szeretné, ha a hátamra venném? - kérdezte ironikusan, mire a többiek röhögésben törtek ki.
   - Drágalátos izomagy, szerintem örülj, hogy ilyen nagydarab vagy, mert az eszed nem tudna megvédeni a bajban - folytattam az ő általa elkezdett gúnyolódást. Mindketten feszülten álltunk a helyünkön, várva, hogy melyikünk lép először.
   - Hagyjátok abba, és menjünk már - rántotta meg Kevin a kezét, mire végül elindultunk az ideiglenes otthonom felé.