5.RÉSZ

Key POV

Nem tudom, mi vezérelt amikor leültem Jjong asztalához. Lehet az, hogy megsajnáltam a szülei miatt,  meg hogy annyira magányos mindig. Egyértelmű, hogy ő is tehet a dologról. Nem foghattam csak a családjára, hisz nem is ismertem őket.  Viszont nagyon szenvedett, még ha nem is mutatta ki a többiek előtt. Abba pedig még én sem haltam bele, hogy pár szót váltsunk. Ez még nem jelentette azt, hogy puszi barátok leszünk, és minden nap együtt fogunk lógni. Tisztában voltunk mindketten azzal, hogy nem bírjuk egymást. Ő a csórókat nem bírja, én pedig a beképzelt, elkényeztetett gazdagokat nem. Két teljesen más ember vagyunk és ez így jó mindenkinek. Ráadásul, Ő volt az, aki tönkre akarta tenni az életem. Kis híján kirúgatott a munkahelyemről, a suliban pedig folyton beszólt, meg fellökött.   A barátság emiatt szóba se jöhetett nálam. Még akkor sem, ha az egyik sütijét nekem adta és végig kedvesen beszélt. Mivel utána meg telibe a képembe hazudott. Képes volt azt mondani, hogy csak azért beszél velem, mert unatkozott. Ennyire azért nem kellett volna hülyének néznie. Attól, mert nincs havi félmillió won a kártyámon.... várjunk csak....kártyám sincs.  A lényeg, hogy attól még lehet valaki okos, hogy nem gazdag. Ezzel pedig sikerült kiakasztania. Ha már hazudni akar, csinálja úgy, hogy ne vegyem észre. Ennek köszönhetően, határozottan hajoltam át az asztalon, hogy megmondjam neki amit akartam, majd amennyire tőlem telt, lazán kisétáltam. Persze az utcán megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy sikeresen túléltem a beszélgetést. Még fél utcányira sem jutottam, de Ő már utolért.

  -  Várj...igazad van. Hazudtam bevallom, de ez nekem nehéz még. - Hát sikerült mindennél jobban meglepnie. Reméltem, hogy megtudom az igazi okát annak, amiért felkeresett. Finoman nekidőltem a falnak és hallgattam. Azt hittem, hogy leckét kell írjak neki, vagy házi dolgozatot. Esetleg csicskázzak neki a büfébe. Ehelyett, arra kért, hogy segítsek neki megváltozni. ÉN! Hát ez több volt mindennél. Mégis mit hitt ki vagyok én? Csendben álltam vele szemben, de nem tudtam mit mondani. Nem mondhattam neki igent... hisz nem tudnék vele mit csinálni. Nem vagyok a családtagja, még a haverja sem. Csak egy iskolatársa , akit folyton szekált. Kevinről nem is beszélve. Mit szólt volna, ha elvállalom? Így is haragudott rám, amiért nem támogattam a kapcsolatát Elial. Ennél jobban nem akartam megharagítani.
    - Sajnálom... de nem segíthetek. - Adtam meg neki a választ, közben a számat rágcsáltam. JongHyun hatalmasat sóhajtott és idegesen a hajába túrt.
    - Csak rád számíthatok...kérlek. - Reménykedve várta az újabb válaszom. De nem tehettem, hogyan segíthetnék egy másik emberen, amikor a saját életemet sem tudom rendbe hozni.  Kevinnel egyre rosszabb a helyzetünk. Kettőnk fizetése is épp elég arra, hogy kitudjuk fizetni a lakbért. Kajáról meg már ne is beszéljünk. Már csak két hétre elég ami marad. A másik kettőben az étteremből visszük haza ami marad vagy Eliék hoznak. A legrosszabb pedig, hogy lassan itt a tél...így a rezsi még magasabb lesz. Kéne még egy ember, akkor talán jobban eloszlanának a költségek. Felőlem Eli is lehet az, ha úgy jobban kijövünk anyagilag. De akkor is nemet kell mondanom.
    - Nem tudok segíteni! - Suttogtam el újra a válaszom, mielőtt átgondoltam volna.
    - Értem, bocs hogy zavartalak. - Erőltetett  mosolyt az arcára, majd sarkon fordult és elsétált. Rosszul éreztem magam. Pedig nem kellett volna. Idővel talán rájön, hogy mit kell tennie, ha meg nem , akkor sem az én hibám lesz.

       Otthon Kevin aggódva sietett elém, majd alaposan végigmért. Miután meggyőződött arról, hogy semmi bajom, mosolyogva magához ölelt. Talán mégsem haragudott annyira, mint gondoltam.
    - Hol van Eli? - Néztem körbe a nappaliban, de őt nem láttam sehol.
    - Hazaugrott átöltözni, meg hoz valami kaját a srácokkal.- Mondta vigyorogva.

          7 óra lett, mire a srácok megjöttek. Addig elmeséltem Kevnek, hogy mit beszéltünk Dinóval. Fogalmam sincs mi ütött belé, de azt mondta, hogy őt nem zavarta volna, ha segítek neki. Hát ez a nap is  meglepetésekből állt. Kaja közben rengeteget fecsegtünk, de szerencsére Kev nem hozta fel a délutáni sztorit. Miután elmentek a fiúk, én még egy ideig a konyhában maradtam és takarítottam. Valahogy nem akart álom jönni a szememre. Annyira szemétnek éreztem magam, hogy Jjong segítséget kért, én pedig nem segítettem. Fordított esetben, nekem is rosszul esett volna, ha elutasítanak, pedig számítok valakire.
    - A rohadt életbe! - Csaptam rá az asztalra, és már húztam is a cipőm. Tuti megfogom még bánni, de a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Felkaptam egy pulcsit és már mentem is. Szerencsére Jjong nem lakik messze, de még így is megfagytam egy pulóverben. A távolságot majdnem futva tettem meg. A legjobb dolog, hogy a kapuban jöttem rá arra, hogy már lassan tíz óra lesz. De egy próbát így is megért. Megnyomtam a kaputelefont és vártam.... vártam...és...
    - Igen tessék? - Szólalt meg végül egy ismeretlen hang.
    - Öhm....elnézést a zavarásért...JonHyun itthon van? - Kérdeztem kicsit vacogva.
    - Itthon van. Jöjjön be. - Hadarta el gyorsan majd nyílt a kapu. Hát hajrá Key, menni fog ez neked.

JongHyun POV

Nemet mondott! Gondoltam , sejtettem, tudtam, hogy ez lesz. Mégis, hogy a ménkűbe képzelhettem azt, hogy majd segíteni fog? Az ő helyében én sem segítettem volna neki. Akkor meg miért vártam el tőle, hogy ő majd fog. Néha annyira optimista tudok lenni. Bele se gondoltam, hogy talán neki nagyobb gondjai vannak, mint nekem. Hisz ha jól hallottam, neki már nincsenek is szülei.  Ez akkor azt jelenti, hogy Kevinékkel él együtt? Vagy neki sincsenek szülei? Egyikőjüknek sincs? Basszus ez egyre rosszabb lesz. Ettől nem jobban érzem magam, hanem egyre rosszabbul. A végén még átmegyek érzelgős kislányba....whááá.

    Miután másodjára is nemet mondott, felkellet fognom, hogy nincs esélyem. Próbáltam mosolyogva elmenni, de nagyon nehéz volt. Simán megzsarolhattam vagy fenyegethettem volna. Akkor nem mondhatott volna nemet. De nem, megértettem és otthagytam. Otthon elbambulva mászkáltam össze-vissza, fel az emeletre, majd onnan le. Közben pedig azon cikázott az agyam, hogy mégis mi a francot csináljak. Az akarat már megvolt, csak a megvalósítást kellett kitalálnom. Ha Key segített volna, akkor talán már meg is lenne a megoldás. De már megint miért rajta jár a fejem? Nem segít és kész. Ennyi volt.  Ezután már a leckeíráshoz sem volt nagyon kedvem, de muszáj ugyebár. A tanárokkal nem akarok rosszban lenni, ha már a diákok nem bírnak. Jó igaz bántottam egy-két olyant is, aki nem érdemelte meg. De a két kis gazdag liba igenis megérdemelte. Simán elvettem tőlük az első helyet a ranglistán... és most a kedvenc szórakozásukat is elfogom venni szépen lassan. Igen Kibumról beszélek. Észrevettem, hogy nagyon szeretik cseszegetni... ha mégis meggondolja magát és segít nekem, akkor teszek róla, hogy a kis nőcskék hozzá se szóljanak. Nem azért, mert izgat a sorsa, csak így legalább kiegyenlíteném a számlát... és földbe tiporhatnám a lányokat. Utálom, ha lenéznek...és ez vért kíván.

    Vacsi után elmentem fürdeni, de nem voltam álmos. Egy fekete tréningnadrágban, és egy fehér atlétában ültem az asztalnál és kakaót szürcsölgettem a kedvenc bögrémből. Még mindig Csórikám járt a fejemben. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy lerázott.
    - JongHyun keresnek. - Lépett oda mellém Yong.Kíváncsian néztem fel rá, de csak biccentett a fejével a nappali felé. Komótosan álltam fel a kakaómmal, és lassan odacsoszogtam. Kiskoromban is mindig ezt csináltam, szerettem hallani, ahogy a lábam a csempével érintkezik. Tökre lefoglalt megint ez a hang, és amikor felnéztem a személyre aki a nappalimban állt, majdnem kiejtettem a kedvenc bögrémet a kezemből. Key volt az, teljes életnagyságban.
    - Öhmm...Szeva. - Köszöntem neki még mindig csodálkozva. Komolyan nem tudtam elhinni, hogy képes volt idejönni. Ha a haverjai megtudják, tuti kiakadnak majd. Bár lehet pont azért jött majdnem tízkor.
    - Szia. - Köszönt vissza halkan, egy kicsit remegve. Megint ugyanolyan félénk volt, mint az  iskolában. Délután még tök magabiztos volt, erre estére nyuszi lesz. Érdekes srác.
    - Mi járatban errefelé? - Ültem le a kanapéra, és mutattam, hogy ő is tegye ezt.  A pulcsija szélével játszadozott. Szegénykém tökre zavarban volt.
    - Én nem tudom, ha szeretnéd, hogy segítsek...akkor segítek azt...hiszem.  - Nézett rám szerényen, és közben a karját simogatta. Szerencsétlen tuti megfagyott, mire ideért.
    - Kérsz kakaót? Yong csinálta. - Ajánlottam fel neki, ami engem is meglepett. Még Sehunéknak sem ajánlom fel a kedvenc kakaóm, nem egy idegennek. - Yong, hozz egy bögrével Keynek is. - Ordítottam el magam, mielőtt csórikám válaszolhatott volna.  Amíg megérkezett csendben ültünk.
     - Tessék. - Nyomta a sofőröm a kezébe a meleg italt.
    - Köszönöm. - Mosolyodott el halványan, majd belekortyolt. Végül megnyalta a száját.
    - Igen, szeretném, ha segítenél. De ne kényszerből, ha nem akarod, akkor ne tedd. Nem akarom utána azt hallgatni, hogy kényszerítettelek rá.
    - Szeretnék...nem tudom hogyan de szeretnék. - Újra belekortyolt az italba és lenyalta a száját. Annyira aranyos volt, ahogy csinálta, hogy elmosolyodtam rajta. - Min nevetsz? - Kérdezte értetlenül?
    - Csak azon, ahogy lenyalod a szád. Nagyon aranyos. - Vallottam be neki kuncogva.
    - Szóval mire gondoltál, van valami terved? - Terelte a témát egy másikkal. Okosabb, mint gondoltam.
    - Annyit tudok, hogy amilyen most vagyok az nem jó. Másnak kéne lennem... olyannak, mint te vagy. - Adtam meg neki a kezdő löketet. Csak miért őt mondtam példának?
    - Mint én? Miért akarsz olyan lenni, mint én? - Tette fel a félmilliós kérdést. Nagyjából tudtam a választ, de olyan ciki lett volna elmondani. Viszont, ha hazudtam volna, akkor megint elment volna, és akkor lőttek az esélyemnek.
    - Te pont az ellentétem vagy. Mindenkivel kedves vagy és tisztelettudó. Mivel nem vagy gazdag, ezért nem nézed le a szegényeket, de a gazdagokat annál inkább. Érted, más vagy. - Látszólag meglepték a szavaim, mert erősen markolta a bögréjét.  - Tényleg, mi bajod a gazdagokkal???
    - Nem szeretem, hogy olyanokkal vágtok fel, amiért nem ti dolgoztok meg, hanem a szüleitek teszik a seggetek alá. Beképzelt bunkók vagytok, lenéztek minket, pedig nem tudjátok, hogy mennyit szenvedünk mi az életben maradásért. Ha most hirtelen egy ilyen életben ébrednél fel, azt se tudnád mit kezdj sok pénz nélkül. Minden forintot, be kell osztanod. Nagyon nehéz JongHyun. - Nem gondoltam volna,  hogy ennyire rossz nekik? Valahogy már én is kezdtem megsajnálni. Igaza van, ha nekem nem lenne ennyi pénzem akkor nem tudnék mit kezdeni magammal.
    - Megvan!!! Megvan a megoldás Key!- Ugrottam fel hirtelen, és megöleltem. Viszont amikor lemerevedett az ölelésemben, azonnal elengedtem. - MEGVAAAAAN!!