6.RÉSZ

Key POV

       Mi a ménkű? Amikor megálltam a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt, nem gondoltam volna, hogy a benti látvány felül tudja múlni az elképzelésemet. Én egy telezsúfolt nappalit képzeltem el, drágábbnál drágább bútorokkal és csecsebecsékkel. E helyett egy ízlésesen berendezett helyiség tárult elém. A hófehér falak és a fekete bútorok teljes összhangban voltak. A falakat gyönyörű festmények díszítették. A mennyezetről pedig egy egyszerű kristálylámpa lógott. Jjong igazán meglepett, belülről látni a házukat kellemes csalódás volt.
Közben annyira elfoglalt a hely feltérképezése, hogy ha nem hallom meg a csoszogását, észre sem veszem a jelenlétét. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Az ajtóban állt egy Mickey egeres bögrével, tréningnadrágban és atlétában.Érdekesmegjelenés.Miután felfogta, hogy tényleg ott állokelőtte,köszönt, majd leültünk. Mikor észrevette, hogy a megfagyás szélén állok, még kakaóval is megkínált. Nem mondom, hogy nem esett jól, sőt, nagyon finom volt. A baj csak akkor kezdődött, amikor megszokásból minden korty után körbenyaltam a szám. Ezt ő kedvesen meg is jegyezte nekem.A gyors témaelterelés céljából felhoztam egy másik témát, aminek az lett a vége, hogy el kellet magyaráznom neki, miért is utálom. Mikor befejeztem, felugrott a helyéről, és azt ordította, hogy megvan, aztán átölelt. Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, csak erősen tartottam a bögrét. Érezve a helyzet kínosságát, gyorsan elengedett, majd még egyszer felordított, hogy „megvan”.
Én még mindig értetlenül bambultam rá, várva, hogy velem is közölje a hirtelen jött ötletét. Erre viszont várnom kellett egy ideig, mert annyira megörült, hogy csak vigyorogva sétált fel s alá a nappaliban. Aranyos volt, de kicsit idegesítő is. Ráadásul kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem a legjobb ötlet pattant ki a fejéből.
-    Szóóóval... az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha életet cserélnénk? Tudod, mint a Koldus és királyfiban. Te élhetnéd az én fényűző életemet, én pedig a tiedet. Mindketten megismernénk a másik körülményeit, így talán máshogy állnánk a dolgokhoz, és egymáshoz is. - mesélte lelkesen. Kicsit ledöbbentett. Mégis, hogyan jutott az eszébe az, hogy helyet cseréljünk? Ez kérdés! És szintén dőlt, mert gondolat. Mondjuk, mindig is szerettem volna ilyen helyen élni, de azért féltem is. Arról nem is beszélve, hogy JongHyunt nem látnák szívesen a negyedben. Gazdagnak ott nincs helye, ezt mindenki tudja. Nem egy haláleset volt már, mert véletlen betévedtek. Akármennyire is utáljuk egymást, azért a halálát nem kívánom.
Persze, ezt is meg lehet oldani, ha Eli, Minho és Hoon a védelme alá veszi. Csakhogy Elit ismerve ezt nem tartom valószínűnek. Ő az egyik legnagyobb gazdaggyűlölő. Senki nem tudja, miért, soha nem mondta el senkinek. Biztos köze van a gyerekkorához, de mivel tippelgetni nem akarok, megkérdezni pedig nem merem, ezért ez titok marad.
-    Kibum, figyelsz? - térített vissza Dínó a kezét lóbálva az arcom előtt.
-    Persze, hogy figyelek, csak gondolkoztam - néztem rá bambán.
-    Tehát, akkor benne vagy? - kérdezte még mindig vidáman.
-    Nem tudom, Eliék nélkül be se jutsz a negyedbe. Ha vele le tudom beszélni, akkor... benne vagyok. - válaszoltam, az utolsó részt már majdnem suttogva. Nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy az egész jó ötlet lenne. Mennyi esélye van annak, hogy bírni fogja? Fogalmam sincs. De megígértem, hogy segítek neki, és ha ennek ez az ára, akkor nincs mit tenni.
-    Izomka? Nem gondoltad komolyan, ugye? Az a pasi jobban rühell engem, mint te engem, vagy én téged! - eddig tartott a lelkesedése. Nehezen, de leesett neki, hogy mi is a dolog neheze.
-    Pontosan... ott csak ő tudja megvédeni a milliárdos hátsó feledet. - Totálisan fura volt belegondolni, hogy Eli segítségét kell kérnem. Megfogadtam, hogy erre soha nem kerül majd sor. Hát, hatalmasat tévedtem. Kevin miatt már nem aggódtam, ő is azt mondta, segítsek neki. Szóval, ha vele megbeszélem, akkor talán segít meggyőzni.
-    Hát, ha a többi csóri nem végez velem, akkor majd ő megteszi. - ült vissza a kanapéra.  Én is elfoglaltam a fotelt, és a kezemben szorongatott bögrét szuggeráltam. El is felejtettem, hogy nálam van, még jó, hogy nem dobtam le.
A merengésemből az óra vert fel. Éjfél volt. Az istenit, és nem mentem haza… Gyorsan megittam a kakaót, és felálltam. Jjong zavarodottan nézett.
-    Haza kell mennem!  - siettem az ajtó felé, és húztam fel a cipőm. Belegondolva a kinti időjárásba, már előre halálra fagytam.
-    Várj egy kicsit. - Mire hátranéztem a hang felé, már senki nem volt ott. Precízen megkötöttem a cipőfűzőmet, és mire kész lettem, Dínó is megjelent, a kezében egy kabátszerűséggel. - Húzd fel. Ha így mész, megfagysz, mire hazaérsz. - nyújtotta át a fekete, vastag kapucnis kabátot.
-    Öhmm izé…
-    Nyugi, nem márkás, nem drága, szóval a haverjaid sem fognak gyanakodni. De ha már segítesz, ez a legkevesebb - nyomta bele a kezembe. Meglepetten fürkésztem a tekintetét. Részben reméltem, hogy az egész nap egy álom volt, részben pedig örültem neki, hogy megtörtént. Elég ridegen viselkedtünk egymással, és csak kihasználjuk egymást, de legalább nem szólt be.
-    Köszönöm - motyogtam halkan. Óvatosan belebújtam a kabátba, ami már most nagyon jó meleg volt. - Szia - köszöntem el, és minden további nélkül mentem is a kapu felé. Jjongnak hála az úton már nem fáztam annyira, sőt, elég jó meleg volt. A srácoknak meg majd beadom, hogy találtam…
Miután nagy nehezen sikerült halkan bejutnom a lakásunkba, besomfordáltam a szobámba, és letettem a kabátot. Utána pedig visszasétáltam a nappaliba, ugyanis a fürdést elfelejthettem, mert akkor Kevet egyből felvertem volna. Így viszont nem feküdhettem bele az ágyba, ezért úgy, ahogy voltam, kidőltem a kanapén. Nem a legkényelmesebb bútor, de jobb, mint a föld.

       Reggel halk suttogásra ébredtem. Kedvetlenül nyitottam ki a szemem, és tornásztam magam ülő helyzetbe. Levettem magamról JongHyun kabátját, amit rám terítettek és… A francba is! Tutira emlékszem, hogy este bevittem a szobámba, akkor hogyan kerülhetett ki onnan?
-    Jó reggelt, Kibum - köszöntött hatalmas vigyorral az arcán Eli. Lebuktam, vagy talán mégsem?
-    Neked is - mosolyogtam rá erőltetetten, ahogy szoktam.
-    Jó az új cuccod, kitől kaptad? - Körbenéztem a helyiségen, és a legrosszabb az volt, hogy nem csak ő, hanem mindenki ott volt.
-    Tegnap este nem éreztem jól magam, ezért kimentem a parkba sétálni egy pulcsiban. Ott adta egy srác, hogy ne fagyjak meg. Azt hitte, hajléktalan vagyok - meséltem egyhuzamban az egészet, hogy minél hitelesebb és hihetőbb legyen. Gyanúsan fürkészte az arcom, majd sokáig a szemembe bambult. Én pedig álltam a tekintetét, ameddig tudtam.
-    Hazudsz... - mondta még mindig tartva a szemkontaktust. Láttam rajta, hogy tényleg nem hiszi el, de próbáltam rezzenéstelen arccal nézni rá.
-    Nem hazudok - Tudtam, hogy tényleg kételkedik, de próbáltam rezzenéstelen arccal nézni rá, miközben megint hazudok.
-    Ez a kabát, édes kicsi Kibum, Kim JongHyuné. Tegnap este tőle jöttél ki. - Gúnyos vigyorra húzta a száját. Nem gondoltam volna, hogy megfigyel. - Mi van köztetek? Csak megjátsszátok, hogy utáljátok egymást, közben pedig haverok vagytok, vagy mi? - kérdezte ingerültebben az előbbinél.
-    Csak szívességet kért tőle, Eli... Ne beszélj így Keyel. - állt elém Kevin, és mérgesen nézett a szerelmére. Ez volt az a pillanat, amikor be kellet látnom, hogy hiába lépett be az életébe egy második személy, én is ugyanolyan fontos maradok neki.
-    Életet akar cserélni velem. Hogy megismerjük egymás életkörülményeit. Akkor talán jobb lesz minden. De ehhez kell a segítséged - hadartam el az igazságot, mire mindenki dermedten, mozdulatlanul állt.
-    Te hülye vagy? Ő egy gazdag, okoskodó, undorító alak. Tudod, hogy soha nem segítenék ilyenben. Nem tudom, mit gondoltál, amikor ez eszedbe jutott. Jegyezd meg, Key, ők rosszabbak a halálnál. Csak kihasználnak, amíg nekik jó, aztán eltipornak a földbe. Felejtsd el ezt a marhaságot! Téma lezárva.    - Amint befejezte a kiabálást, dühösen hagyta el a lakást, becsapva maga után az ajtót.

JongHyun POV

        Elmeséltem neki a tervem, ami őt annyira nem izgatta fel, mint engem. Mikor kicsi voltam, anyával mindig azt a filmet néztük. A kakaónkkal a kezünkben bebújtunk a takaró alá. Akkor még normális voltam én is, és ők is. Nagyon szerettem azt a filmet.
Key közömbös reakciója láttán kicsit megijedtem. Nem értettem, hogy neki miért nem tetszett az ötletem. Hisz’ gazdag lehetne. Azt vehetne, amit csak akar. Annyit ehetne, ihatna és bulizhatna, amennyit csak akar. Utána pedig belátná, hogy milyen jó gazdagnak lenni.
Aztán elmondta az okot: Izomka. Na, itt már én is erősen kételkedtem benne, hogy jó ötlet-e az egész. Az a pasi ki nem állhat. Főleg azóta, hogy fellöktem a kis kedvencét. De az sem direkt volt.
       Key megígérte, hogy beszél vele, de valljuk be, az esély, hogy beleegyezik, mínusz ezerkétszáz százalék. Az még a nullánál is kevesebb. Ennek ellenére bíztam benne, hogy sikerül neki. Be kell valljam, okos gyerek, sokkal okosabb, mint gondoltam.
Éjfélkor úgy döntött, hogy hazamegy. Ekkor eszembe jutott, hogy csak egy pulcsiban van. Gyorsan felsiettem a szobámba, és kivettem az egyik régi kedvenc kabátom. Nem volt márkás, se drága, viszont baromi meleg volt. Ezt adtam neki. Tudtam, hogy akár baj is lehet belőle, de azért megfagyni nem kellene. Akkor nem lenne esélyem bekerülni a negyedbe.
Reggel kicsit fáradtan ébredtem fel. Kómásan néztem az órámra, ami még csak nyolc órát mutatott. Látva ezt, gyorsan visszadőltem, és próbáltam ott folytatni, ahol abbahagytam. Csakhogy nem sikerült. Majdnem egy órát forgolódtam össze-vissza, de elaludni már nem tudtam.
       Bevonszoltam magam a fürdőbe, hogy elintézzem a reggeli teendőimet, majd lecsoszogtam az étkezőbe. A személyzet tagjai meglepetten köszöngettek, de én meg sem lepődtem ezen. Általában vasárnap délelőtt le sem tolom a képem a szobámból, emiatt semmi reggeli nem volt kikészítve.
Lassan megfordultam a tengelyem körül, remélve, hogy találok egy alkalmas személyt, aki majd csinál nekem reggelit, de senki nem volt a közelemben. Már azon voltam, hogy csinálok magamnak szendvicset, de amikor leesett, hogy az mennyi munkával jár, elhessegettem a gondolatot.
-    Valaki csináljon már valami reggelit, az Istenért is! - ordítottam el magam hangosan, mire hárman is befutottak a konyhába. Nem tellett bele tíz percbe, és máris három szendvics volt az asztalon egy csésze kávéval.
Önelégülten vigyorogtam egyet, majd leültem, és nekiláttam az evésnek. Miután azzal is végeztem, nekifogtam a vasárnapi listámnak. Igen, van egy lista erre a napra, ami tele van jobbnál jobb dolgokkal. Kezdve a masszázstól, a manikűr-pedikűrön át, egészen az arcpakolásig. Szóval, minden, amit el lehet képzelni.
Lehet, hogy mégsem volt olyan jó az ötletem. Ezekről a dolgokról egyszerűen képtelenség lemondani. Ki az a marha, aki erre képes? Rajta tegye fel a kezét… Senki. Ki gondolta volna, hogy csak én vagyok ekkora marha?
           A listámon felsorolt dolgokkal délután négykor végeztem. Mivel a leckémet megírtam, ezért már semmi dolgom nem volt, csak lustálkodni. Kényelmesen besétáltam a fürdőmbe, és elkezdtem folyatni a vizet a hatalmas kádamba. Kicsiben nem lehet rendesen feküdni, na, meg ha lesz valakim, akkor a kis kád nem épp a megfelelő egyes dolgokra.
Valakim... Azt kellett volna mondanom, hogy csajom, ugye? Igen... csakhogy engem az se zavar, ha a partnerem a saját nememből való. Régen fogadásból jártunk egy sráccal. Azt mondták, nem lennék rá képes, pedig az voltam. Sajnos a fogadást buktam, mert én adtam fel előbb a kapcsolatunkat, nem pedig ő. De most minek járjak egy olyan személlyel, akit nem szeretek?
A gyereknek nem tetszett, hogy dobtam, mert állítólag ő belém szeretett. Azt se tudtam, hogy köpjek, vagy nyeljek. Aztán elkezdett azzal fenyegetni, hogy elmeséli a szüleimnek... A gond csak az, hogy már utaltam rá előtte nekik a ferde hajlamomról, így nem ijedtem meg a fenyegetéstől.
Idővel a dolog elfelejtődött, a srác pedig eltűnt.  Szerintem még az is besegített ebbe a dologba, hogy a két legjobb barátom is meleg: Luhan és Sehun. Ők már majdnem két éve együtt vannak. Sehun a fiatalabb, mégis ő volt az, aki kezdeményezett. Engem nem zavartak, sőt aranyosak együtt.
           Nem gondoltam volna, hogy ennyire kijöhet egy csóri egy gazdaggal, Luhan ugyanis egy szegény családból származik, míg Sehun egy gazdagból. Persze, nekik nem olyan a felfogásuk, mint nekem. Szerintük minden ember egyforma, függetlenül attól, hogy milyen anyagi helyzetben vannak.
Komolyan mondom, ez baromság. A csórik csak kihasználják a náluk gazdagabbakat. Mondjuk, most, jelen pillanatban én is ezt teszem Keyel. Nem akarok én tőle semmit, csak hogy lakhassak a házukban. De cserébe én is adok neki: villában fog élni, addig, amíg gondolom. Azt, hogy ez mennyi idő lesz, nem tudom megjósolni. Attól függ, mikor érzem majd úgy, hogy elég volt. Remélem, gyorsan eljön majd az a pillanat.
           A fürdőm végeztével felkaptam valami menő cuccot, majd visszamentem a földszintre.
-    Megyünk valahova? - kérdezte gyanakodva Yong.
-    Igen. Ma nincs kedvem itthon enni, beugrunk egy étterembe - mosolyogtam rá kedvesen.
-    Ugrunk? - kérdezett vissza újból, mintha nem hallott volna rendesen.
-    Igen, Yong. Meghívlak vacsorázni - vonogattam meg a vállam. Felkapta a kocsikulcsot, és a garázs felé ment. Meglepetésemre nem a limuzinnal jött, hanem a Porschemmal. Hatalmas vigyorral a képemen ültem be mellé.
-    A limuzin túl nagy lenne - közölte közömbösen, visszatartva a nevetést. Ezt minden alkalommal eljátszotta. Ha a Porschet vezeti, akkor nem tűnik a sofőrömnek annyira, mintha a limuzint vezetné. Okos.
Ezt az éttermes dolgot azután vezettük be, hogy anyámék már nem foglalkoztak velem. Előtte mindig ők vittek el minden hónap második vasárnapján, de ez idővel megszűnt. Utána Yong vitt, amíg kisebb voltam. Tizennégy évesen pedig már én voltam az, aki meghívta őt.
Mindig a legközelebbi, mégis legdrágább étteremben kötöttünk ki.
-    Hát, akkor... essünk neki - simogatta viccesen a hasát. Röhögcsélve foglaltuk el az asztalunkat. Negyed órába telt, mire leadtuk a rendelésünket a pincérnek, de ezt már megszokták, ugyanis ilyenkor össze-vissza rendelünk mindent, ami megtetszik az étlapon. A szerencsénk az, hogy a kártyámon rengeteg pénz van, ezen bolond szokásunk finanszírozásához. Ugyanezzel békítettem ki Yongot is a múltkori vitánknál. Bármennyire is haragszik rám, erre nem képes nemet mondani.
Több, mint két órát ültünk az étteremben, mire elfogyasztottunk mindent.
-    Nhaa, most menjünk haza, aztán folytassuk a napot - veregettem vénembert megszégyenítő lassúsággal hátba Yongot. Annyit ettünk, hogy a mozgás is megerőltetőnek számított.
Miután beestünk az ajtón, elmentünk átöltözni, és irány a konditerem. Elképzelhetitek, milyen felemelő érzés tele hassal futni a futópadon…

      Este tíz óra múlt megint, mire végeztünk az edzéssel, és a zuhannyal. Mikor leértem, Yong három bögre kakaóval ült az étkezőben.
-    Miért három? - érdeklődtem tőle.
-    Mindjárt beesik Key - adta meg a választ, és abban a pillanatban nyílt is az ajtó.
Meglepetten néztem rá. Ha itt van, akkor az két dolgot jelenthet: vagy sikerült elintézni, vagy nem. Csak az első legyen!