4.RÉSZ

Key POV
        
      Reggel hirtelen ugrottam fel az ágyból, mikor fura dolgot éreztem magam mellett.
- Mit ugrálsz, kora reggel? - Kérdezte még rekedtes hangon. ..Minhooo ?Hát persze, tegnap este itt volt velem , mikor rosszul éreztem magam. Elaludhatott ő is. Kicsit zavarban voltam, mert hát azért fura, hogy ott aludt mellettem egész éjjel. Kevinen kívül nem aludtam még mással. Eli régebben azt hitte, hogy mi együtt vagyunk, mert mindig egymás nyakán lógtunk. Pedig soha nem gondoltam rá úgy, hogy akármi is lehetne köztünk. Simán csak testvérként kezeltük egymást. Eszünkbe sem jutott, hogy akár össze is jöhetnénk vagy bármi ilyesmi. Erre megjelenik Minho és vele alszok. Ijesztő volt.

- Sajnálom, én csak megijedtem. - Hadartam neki zavaromban, mire csak megrázta a fejét és visszadőlt az ágyamba. Én is megtettem volna, de sajna dolgozni kellett mennem. Kevinnel. Nem mertem a szeme elé kerülni.

Féltem, hogy majd bunkó lesz, vagy talán még emberszámba sem vesz. Totál kedvtelenül kaptam ki a ruhám a szekrényből és mentem egyenest a fürdőbe. Próbáltam elhúzni a zuhanyzást, és a készülődést de nem sikerült. Muszáj volt kimennem a konyhába, bármennyire is nem akartam. Kevin, Elial beszélgetett az asztalnál, közben édesen mosolyogtak egymásra. Nekem meg már ettől megszakadt a szívem. Vajon már együtt is aludtak, vagy Eli még nem, de akkor Minho meg minek maradt itt? Hjajj nekem ez már sok.

- Jó reggelt Key! Jobban vagy? - Értetlenül néztem a fiúkra. - Minho azt mondta, fájt a fejed, mert elfáradtál. - Folytatta tovább a lakótársam, mire felhúztam a szemöldököm. Minho nem mondta el nekik, hogy azért voltam rosszul, mert zavart a kapcsolatuk. Rendes dolog volt tőle.

-  Igen jobban vagyok. - Válaszoltam a tőlem leghihetőbben. Valahogy a hazugság sosem ment túl egyszerűen. Apám mindig azt mondta, hogy hazudni csak a jellemtelen és gyenge emberek szoktak. De hát vannak helyzetek, amikor jobb füllenteni, mint igazat mondani és megbántani a másikat. Ez is egy ilyen helyzet volt.

A melóhelyen Kevin alig szólt hozzám. Ha kellet valami akkor mosolyogva megkért, de ennyi. Még akkor sem reagált semmit, amikor Dinó fél órával a műszakom vége előtt megjelent a bejáratnál. Miért nem jött 2 után???

A szívem megint megadta magát. Annyira eszméletlenül jól nézett ki, csoda, hogy a tálca nem esett ki a kezemből. Ezeket a gondolatokat természetesen fél másodperc alatt elhessegettem. Ő csak egy tapló, aki lenéz minket és kész. Szokásához híven, megint leült a helyére. Már nem is számítottam arra, hogy esetleg Kev majd kiszolgálja. Gyors léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd megálltam az asztalánál. Nem sok reményt tápláltam a normális kommunikációhoz, de nekem ennek ellenére, kötelességem rendesen üdvözölni a vendégeket. Még Bunkó Jjongot is.
-  Üdvözlöm, mit hozhatok? - Tettem fel a szokásos kérdést, és vártam a beszólását.
-  Szeva. Csak egy erős kávét, meg két sütit, mindegy milyen. -  Nagyokat pislogva néztem rá. Nem fogtam fel, hogy normális hangnemben képes volt hozzám szólni. Miután visszatértem a valóságba, gyorsan lefirkantottam a rendelését, és siettem is a pulthoz, mielőtt meggondolja magát. A gond csak az volt, hogy nem tudtam, milyen sütit vigyek neki. Kétségbeesetten, de kiválasztottam neki az én kedvencemet. Gyümölcskosár, vaníliapudinggal. Míg elkészült a kávéja is, addig alaposan szemügyre vettem. A szemei karikásak és beesettek voltak. A haja is hanyagul állt. Ráadásul áradt belőle a szomorúság. Nem tudom miért, de megsajnáltam. Tudtam mi volt a baja. Múltkor hallottam beszélni telefonon. A szüleivel van a baja, hogy nem foglalkoznak vele, mert bunkó meg ilyenek. Egy szülő nem mondhat ilyet a gyerekének. Bármennyire elviselhetetlen is, szüksége van a támogatásra. Ha ezt a szüleitől nem kapja meg, akkor kitől fogja?

    A negyedben is nagyon kevés embernek vannak szülei. A legtöbben betegségben haltak meg, vagy öngyilkosok lettek, hogy kevesebb embernek kelljen ételt szerezni. Vannak olyanok is, akik nem is ismerték a szüleiket, mert alapból árvák voltak. A mi kis bandákból mindegyik megtalálható. Kevin szüleit elütötte egy autó, utána rengetek ideig az utcán mászkált, végül összefutott velem. Eli egy intézetből szökött meg. Azóta se érdekel senkit, hogy hol van. Hoon a nagyijával él együtt. De tudja, hogy már neki sincs sok hátra. Minhonak pedig mindkét szülője megmérgezte magát. Szegény srác akkor nagyon maga alatt volt. Nem csodálom. Az én családom pedig..... anyu meghalt egy tüdőgyulladásban. Sajnos nem volt pénzünk gyógyszerre. Apám pedig a Kevinnel való találkozásom napján tűnt el. Csak egy levelet hagyott, hogy sajnálja, de nem bírja már tovább anyám nélkül. De mivel nem akarta egyedül hagyni, megvárta míg találok magam mellé egy barátot..... reggel mikor felébredtem már nem volt sehol. Részben megértem, de nagyon fáj még most is. Néha annyira hiányzik egy sokatmondó ölelés, vagy csak egy kicsi biztatás. A fiúktól megkapom ezt, de azért az mégis más.
 -  Hééj Key!!! - Ijedten kapom a fejem Kevin felé.
 -   Igen? - Kérdeztem, mikor összeszedtem magam.
 -   Kész van Tuskó kávéja. - Teszi rá a csészét a tálcára a süti és villa mellé.
 -  Köszi. - Óvatosan viszem ki a rendelést az asztalhoz, és reflexből megkerülöm Jjongot. Nem szeretném, ha megint rajtam kötne ki a kaja, meg a kávé, mint múltkor.
 -  Parancsolj. - Tettem le az asztalra.
 -  Köszi. - Megint ledermedtem egy pillanatra. Ez a második kedves megszólalása volt felém, egy nap alatt. Valami nagyon nem stimmelt.
 -  Key.... jössz haza, vagy maradsz? - Kiáltott oda Kevin nagy mosollyal a fején.
 -  Persze, hogy jövök. - Szóltam vissza és a pulthoz mentem letenni a tálcát. Már ,majdnem bementem a személyzeti ajtón, amikor valaki megfogta a kezem.
 -  Maradj egy kicsit, beszélni akarok veled. - Mozdulatlanul néztem JongHyunra, aki még mindig a kezemet fogta. Kevin is furcsállva figyelte az eseményeket.
 -  Kevin.... maradok egy ….kicsit. - Néztem rá dadogva, mire vállat vont és elment mellettünk.
 -  Kösz. Gyere. - Elengedte a kezem.
 -  Várj átöltözök gyors. - Mondtam neki és elsiettem átöltözni majd visszamentem az asztalához. Leültem vele szembe, de egy árva szót sem szóltam. Sőt még a fejem is lehajtottam. Fogalmam sincs mit akar mondani, de engem a hideg rázott miatta.

JongHyun POV

Megadtam magam. Egyszerűen elegem lett a magányból. Mióta ideköltöztünk egyetlen egy barátom sincs, csak Yong. A szüleim meg még mindig magasról tojnak rám. Elmeséltem Sehunéknak is, de csak annyit mondtak, hogy egy kicsit változzak meg velük kapcsolatban. Pontosabban arra gondolt, hogy kezdetnek kérjek tőlük bocsánatot, és induljak tiszta lappal. Nem mintha olyan könnyű lenne, mint azt Ő mondja. Yong is ugyanezt a tippet adta, de nekem nincs elég erőm ahhoz, hogy megtegyem. A másik pedig, szerintem ők is ugyanúgy bocsánat kéréssel tartoznak, mint én. Nem mondom, hogy csak az ő hibájuk, de nem is csak az enyém. Ez olyan közös dolog. Ők elkezdték, én meg folytattam. Úgyhogy nem lett semmi a bocsánatkérésből. Viszont már elegem volt abból, hogy tökre unom magam, hogy nincs kivel beszélgetnem. A suliban a 4-5 velem egy rangú közül senki sem áll velem szóba, mivel nem bírnak. Az a Kiseop gyerek meg a csóriékkal van. Nem értem, hogy képes ilyen jól érezni magát velük.

Sok töprengés után végül úgy döntöttem, hogy beszélek a kis Keyel. Bár nem hiszem, hogy a bunkózásom miatt szóba akarna állni velem, de egy próbát megér. Ő maradt az egyedüli esélyem a változásra.

Yong nélkül mentem az étteremhez, gyalog. Egy fehér farmer és egy szürke póló volt rajtam. Nem a legdögösebb összeállítás, de nem is érdekelt. A kajáldánál leültem a helyemre, és vártam, hogy odajöjjön. Tisztában voltam vele, hogy szombatonként csak kettőig dolgozik, ezért direkt úgy mentem, hogy a műszakja végére. Nem hiszem, hogy a főnöke örülne, ha lefoglalnám. Próbáltam a tőlem telhető legkedvesebben kérni a rendelésem, amin nagyon meglepődött. Észrevettem, hogy a pultnál, míg a kávémat várta, nagyon elgondolkozott. Annyira nem is vészes a srác. Sőőt ha jobban megnézem kifejezetten szép arca van. Főleg az ajkai...... Jézusom már megint miket beszélek. Mire kiér a kávém a két sütivel pont két óra lett. Kevin már hívta is haza. Basszus, annyira elbambultam, hogy nem szóltam neki, hogy maradjon. Sietve felugrottam a helyemről és az utolsó pillanatban elkaptam a kezét. Rémülten fordult vissza és nézett rám.

-  Maradj egy kicsit, beszélni akarok veled. - Kértem meg ismét kedvesen. Egy kicsit habozott, de szerencsére beleegyezett. Visszamentem az asztalhoz és leültünk. Fogalmam se volt mit mondjak. Azt se tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Ő is zavarában az asztalt bámulta és én is. Aztán egy hirtelen ötlet alapján odatoltam elé az egyik sütit , meg egy villát az asztalról.

 -  Öhmmmm... ez a tied. - Tolta vissza.

 -  Nem... az egyik a tied. - Én is vissza tettem elé.
 -  De nem....
 -  De igen.... - Ezt eljátszottuk egy darabig a sütit ide-oda tologatva. Közben mindkettőnk arcán egyre szélesebb mosoly jelent meg. Csóri létére elég aranyos srác.
  -  Miről akarsz beszélni? - Egy pillanatra felemelte a fejét, hogy rám nézzen. Majd vissza a sütire.
  -  Izéé... én csak gondoltam.... vagyis..... szóval... - Kíváncsian figyelte a válaszom, én pedig a dadogáson kívül nem sokra jutottam. Mégis mit kéne mondanom neki??? Hogy te vagy az egyetlen ember aki talán szóba áll velem? Kicsit hülyén hangzana. De mondjuk meg ez az igazság.
 -  Figyelj, JongHyun. Nem vagyunk egy súlycsoport, te is tudod nagyon jól. Én...mindig figyellek a fánál. Látom, hogy halálra unod magad egyedül, de ez a te hibád. Ha nem jelentetted volna be az elején, hogy ne álljanak veled szóba, akkor most rengeteg barátod lenne. - Bekapott egy darab epret és miután lenyelte folytatta. - Hallottam múltkor amikor telefonáltál. - Ezt a mondatot olyan halkan mondta, hogy ha nem figyelek rendesen, meg se hallom. Gyorsan újabb gyümölcsöt kapott be, hogy még véletlenül se kelljen rám figyelnie. Tuti boldog legbelül, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Amíg ő tiszta vidám életet él a családjával, meg a barátaival, még ha szegényként is, addig én szenvedek.
 -  Gondolom most örülsz mi, hogy szenvedek, mert a szüleim leszarnak. Gondolom tetszik, hogy így látsz ugye? - Tettem fel neki a kérdést. Megállt a villa a kezében, és lassan felnézett, egyenesen a szemembe.
 -  Tévedsz JongHyun! Tudom milyen szar család nélkül. Nekem nincs....csak a srácok. Neked viszont ott vannak. Szeretnek téged. Kicsit kivannak bukva, de hidd el, amint mutatsz egy kicsit a másik énedből, akkor elfelejtik ezt az egész dolgot. - Végig tartottam vele a szemkontaktust, és bekel látnom, egyáltalán nem láttam megvetést vagy gúnyt a szemeiben. Csak őszinte sajnálatot. Ő is úgy gondolja, hogy van másik énem is??? Yong is mindig ezt mondja, de én marhaságnak tartom.
 -  Nem tudom miről beszélsz. Én olyan vagyok amilyen eddig. - Néztám rá megjátszva a bunkót.
 -  Igen? Akkor mégis miért ülsz itt velem egy asztalán? - Döbbenten néztem rá, de őszintén válaszolni nem tudtam.
 -   Csak mert unatkoztam. - Vágtam rá az első hazugságot ami eszembe jutott.
 -  Uhum, hát persze, hogy azért. De akkor most kérek tőled valamit! - Áthajolt az asztalon, egészen közel az arcomhoz. - Legközelebb, csak akkor keress meg, ha majd képes leszel az igazat is megmondani. Köszi a sütit. - Hatalmas vigyorral az arcán visszahúzódott és kiment az ajtón. Komolyan képes voltam ezt is elbaszni? Annyira egy szerencsétlen hülye gyerek vagyok. Pedig annyira jól elvoltunk az elején.Annyira más, mint aminek mutatja magát.  Komolyan nem hiszem el, hogy elcseszem. Nem hagyhatom. Ezt most nem fogom hagyni. Kitettem a pénzt az asztalra és kisiettem az utcára. Key még nem volt messze, így futva gyorsan utolértem.

 -  Várj.... igazad van. Hazudtam bevallom, de ez nekem nehéz még. -Kezdtem a mondanivalóm, mire érdeklődve nekidőlt a falnak. - Én, csak úgy érzem, hogy rajtad kívül senki nem állna szóba velem. Annak ellenére, hogy milyen bunkó vagyok veled, te mégis normálisan viselkedsz velem. Ezért arra gondoltam, hogy megkérlek segíts nekem megváltozni. Olyan ember szeretnék lenni, akire anyámék felnéznek. Segíts kérlek. - Néztem rá a számat rágcsálva, és az ujjaimat ropogtatva. Az ő szemei is kikerekedtek, de ennek ellenére az arca érzelmektől mentes maradt. Nem fog segíteni, és meg is érdemlem.