3. RÉSZ

JongHyun POV

     A Yonggal való beszélgetésünknek köszönhetően semmit sem aludtam az    éjjel. Egész végig az járt a fejemben amit mondott. Nem mondom, hogy túlzottan izgatott a dolog, csak idegesített. Képes volt a képembe vágni, hogy anyámék miattam nem járnak haza. Ezt ő maga sem gondolhatta komolyan. Én vagyok anyámék egyetlen kicsi fiacskájuk, nem lennének képesek elhagyni. Vagy igen? Ezt csak egyféleképpen tudhattam meg. Beszélnem kellett velük, ha tetszett, ha nem. 

- Yong....kérlek vigyél a szüleimhez. - Álltam meg előtte a konyhában.  

- Jé, használtad a kérlek szót!!! El sem hiszem. - Nézett rám tettetett meglepettséggel. 

- Mehetnénk? - Kérdeztem újra kevésbé kedvesen, mire lomhán felkelt a helyéről, és elindult kifelé. 

     Az úton egész végig egy szót sem szóltunk egymáshoz.  A szüleim villája kisebb volt, mint az enyém. Nem szóltam nekik, hogy megyek. Nem akartam felkészülési időt adni. Ha valamit titkolnak, akkor most nem tudják majd elrejteni. Hosszú és gyors léptekkel szeltem át az utat az ajtóig. Már reflexből pötyögtem be a biztonsági kódot az ajtón. Anyámék a nappaliban ültek.

 - YongHyun, te meg, hogy kerülsz ide? - Ijedten meredtek felém. Szeretem meglepni az embereket. 

- Azért jöttem, mert beszélni akarok veletek! - Válaszoltam magabiztosan, pedig kicsit tartottam a végkimeneteltől. Lazán leültem a fekete bőrkanapéval szembe elhelyezett fotelbe. 

- Mi a gond? Elfogyott a pénz a kártyádról? Mert akkor elmegyünk a bankba és már utalom is. - Hatalmas sóhajjal vegyítve ráztam meg a fejem. Imádok költekezni, de csak párszor fordult elő, hogy nem volt pénz a kártyámon.

- Arról akarok beszélni veletek, hogy miért ilyen messze vetettek házat a vállalattól? Miért nem jöhettem én is ide, hozzátok? - Tettem fel nekik a kérdést. Egy pillanatra egymásra néztek, majd rám. Zavarban voltak, ez tisztán látszott rajtuk.

- Jongi ez ... csak úgy ... - Kezdett bele anyám dadogva. Várakozva keresztbe fontam a karom.

- Azért nem laksz velünk, mert nem akarunk veled élni! - Míg ő teljesen nyugodtan ült tovább, én nagyokat pislogva meredtem kettejükre.

- Mi az, hogy nem akartok? 

- Az, hogy elegünk van az  uralkodó stílusodból Jongi. Szeretünk, mert a fiunk vagy, de komolyan ezt hosszútávon nem lehet elviselni. Ugyanúgy megadunk neked mindent, csak nem lakunk egy fedél alatt. - Felelte anyám lágyan. 

- Nem is fogtok visszajönni? - Érdeklődtem tovább, és éreztem, hogy ez a beszélgetés egyre rosszabb lesz nekem.

- Nem. Majd csak akkor, ha benő a fejed lágya, és rájössz a hibáidra. Nem azt mondjuk, hogy holnap már legyél mintagyerek, de nem ártana, ha megváltoznál végre. 

- Megváltozni? Mégis hogyan,meg minek?  - Csattantam fel hirtelen. 

- Azért mert senki sincs már melletted. Luhan és Sehun sem jönnek, mert jobbnak látják. Jongi, mi csak jót akarunk, de ennek ez az ára.

- Ti csesztétek el az életemet, de nekem kell megfizetnem érte? Mégis mi ebben a logika mi? - Ordítottam a képükbe. 

- Hogy érted azt, hogy mi csesztük el? Minket okolsz azért, mert mindent megadtunk neked? Hogy a segged alá tettünk mindent, amire szükséged volt? - Emelte fel apám is a hangját. Pár centire lihegve álltunk egymástól. 

- Egy gyereknek nem a pénz a lényeg, hanem, hogy foglalkozzanak vele a szülei. Ti ezt pénzel tettétek. Szóval ne gyertek azzal, hogy az én hibám amit tettem. Világos? - Sziszegtem a fogaim között, majd otthagyva őket kisiettem a kocsihoz.

- Minden rendben? - Fürkészett meglepetten Yong.

- Igen, csak menjünk már. - Szóltam rá, mire elindult. Az én hibám. Komolyan mondom a felnőttek se százasok. Elkényeztetik a gyereket pénzel, mert a munka fontosabb. Ha pedig olyan lesz mint én, akkor ő a hibás. Remek. A változás meg amúgy is esélytelen. Én ilyen vagyok és kész. A változással meg nem tudnék mit kezdeni. A pénz elveszi az emberek fejét. Ráadásul  egyszer átkel vennem apám vállalatát, ha most nem tudom irányítani az embereket, akkor sosem fogom tudni. A csórikkal szemben való undoromat pedig szerintem képtelenség elmulasztani.

     

     A következő 2 hónap rettentő gyorsan elszállt. A szüleimmel egy árva szót nem beszéltem az eset után. A bankkártyámra megérkezik az összeg, ahogy eddig is, de még csak fel sem hívtuk egymást. Megpróbálkoztam a megváltozással. Addig jutottam, hogy nem löktem fel egyetlen csórit sem, és még Keynek sem szóltam be. Pedig annyira imádom szívatni. Már csak azt nem értettem, hogy miért vannak hatan együtt. Én úgy tudtam a hozzájuk hasonlók maximum három fős csoportokban vannak. Ők mégis hatan. Ráadásul nem szólnak be senkinek.

A másik siker az volt, hogy Yonggal megbeszéltem a dolgokat. Már nem hülyéskedik velem annyit, és próbál teljesen közömbös maradni. Én viszont tudom, hogy ő nem fog elhagyni soha. 

Key POV

       A következő két hónap már gyorsabban ment el. A tanárok is belelendültek a feladatukba, és ezerrel adták le a tananyagokat. Nekünk pedig egyre többet kellett tanulnunk. Ami egyre nehezebben ment a sok munka mellett. A helyünkön pedig mindig jókat szórakoztunk. A srácok nagyon rendesek és viccesek. Eli és Kevin pedig egyre közelebb kerültek egymáshoz, ami nekem nagyon nem tetszett. Bunkó JongHyungal összefutottunk párszor a folyosón, de nem szólt semmit. Talán már elfelejtette a dolgot. Szünetekben kint ült a tőlünk elvett helyen. De mintha, nem élvezte volna. Már nem szólt be senkinek, tök unottan sétálgatott a folyosókon is. Néha belement egy-két diákba, de minden további nélkül ment is tovább.

       
        A munkaidő lejártával, megkönnyebbülten sétáltunk hazafelé Kevinnel.Hulla fáradt vagyok. Még jó, hogy holnap szombat, és csak délután kettőig kell dolgoznunk. Aludni is akarok végre. - Válaszként csak finoman hátba veregettem. Már megszoktam tőle, hogy hétvégére átmegy hisztis picsába. Eliék megint a negyednél vártak minket, mire Kevvel csak felmutattuk a kajával teli dobozokat. Mindenki hangos éljenzésben tört ki. Igen, ez az időszak az, amikor a legtöbbünknek nincs kajája. Ilyenkor összeülünk több csoportban és azt esszük amit tudunk.
- Kajaaaaa, imádunk titeket srácok. - Vették el udvariasan a szatyrokat, és már mentek is a lakásunk felé. Hát igen elég kicsi de sokan elfértünk benne. Nálunk eddig nem voltak Elion kívül, de most már a többi srác is itt van. Vacsora közben jókat ökörködtünk, beszélgettünk, majd a lakótársam átment a nappaliba a srácokkal. Egyedül Eli maradt velem és segített leszedni az asztalt. Döbbenten néztem, ahogy neki állt megtölteni a mosogatót vízzel. 

- Figyelj Kibum, beszélnünk kell. - Kezdett bele, és itt már megértettem, miért maradt velem a konyhában.

- Rendben, mondjad. - Álltam oda mellé és törölgettem a tányérokat.

- Tudom, hogy nem bírsz, mert kicsit hülyébb vagyok, mint ti. De tudod jól, hogy Kevin...Kevin sokat jelent nekem

- Igen, tudom. - Feleltem neki közömbösen. Nagy sóhajtás mellett folytatta a mosogatást, és mondta tovább. 

- Kevin is érez irántam valamit? - Ijedtemben megállt a kezemben a rongy. Mit tegyek, mondjam el neki, hogy Kevin is belé van zúgva, csak nem meri elmondani? Vagy tagadjam le, és akkor talán nem lesz semmi baj? Hjaaj mit tegyek? Nem akarom, hogy Kev összejöjjön vele.  Viszont, ha kiderül, hogy hazudtam akkor meg haragudni fognak rám.

- Igen, ő is. - Suttogtam halkan. Nem hazudhattam tovább. 

- Megengeded, hogy...hát, hogy megpróbáljam vele? - A szemembe nézett. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja amit mondott. 

- Miért kéred az engedélyem? - Kérdeztem vissza döbbenten. Nem gondoltam volna róla, hogy kifogja kérni az engedélyem. Meg miért is tette, hisz Kev nem a fiam, sőt még nem is a testvérem. Bár úgy kezeljük egymást. 

- Mert tudom, hogy neked ő az egyetlen személy az életedben, akiért bármit megtennél.

- Ez így van, de nekem nincs jogom, megakadályozni titeket abban, hogy együtt legyetek. De vigyázz rá úgy, ahogy eddig tetted. Most viszont, ki kell mennem kicsit a levegőre. - Letettem a rongyot az asztalra, majd beleugrottam a cipőmbe és kisiettem a lakásból. Mit éreztem? Fogalmam sincs. Az, hogy Eli összejön Kevinnel, megrémített. Féltem, hogy elveszítem őt is, hogy amint kimondja neki Eli ő többet nem fog velem foglalkozni, csak vele. Nem akartam megint egyedül maradni, talán ezért nem is bírtam soha Elit. Féltékeny voltam rá. Nem azért, mert én is szerelmes voltam Kevinbe , hanem hogy őt jobban fogja szeretni nálam. Pedig én mindent megtettem, hogy eltitkoljam előlük a másik érzéseit, hogy külön tartsam őket. De ez meg szemétség volt. Később még szarabbul éreztem volna magam, ha már későn derül ki az igazság.

- Minden rendben Key? - Minho telepedett le mellém a lépcsőre. Szipogva letöröltem az arcomról a könnycseppeket, közben aprót bólintottam. 

- Persze. - Válaszoltam szipogva.

- Buta Kibum. - Mondta, és mire felé néztem már szorosan magához is ölelt. Bármennyire is vissza akartam tartani a sírást, az újra rám tört. Belefúrtam az arcom a vállába és sírtam, amit ő minden szó nélkül csendben tűrt. 

-Nem kell félj, Kevinnek mindig te maradsz a legfontosabb személy az életében. Neked köszönheti, hogy ilyen körülmények között élhet. Az is lehet, hogy nélkületek nem húzta volna sokáig az utcán,, és ezt ő is tudja nagyon jól. - Óvatosan eltolt magától, és az ujjával felemelte az állam, hogy rá nézzek. Szipogva, vörös orral és szemmel bambultam rá, mire letörölte az arcomról a könnycsíkokat.

- Tudom. - Motyogtam halkan. 

 - Itt a negyedben mindenki tudja, hogy ti Kevvel mások vagytok mint mi. Kitartotok egymás mellett, meg mások mellett is. Példát mutattok az itt élőknek azzal ,ahogy viselkedtek egymással. Úgyhogy gyere, Kevin rád vár. - Elengedett és felállt, majd a kezét nyújtotta, hogy engem is felsegítsen. Nem gondoltam volna, hogy Minho is ilyen rendes srác. Amikor végigmentek az utcán, és mindenkinek beszóltak, verekedtek, olyan durvának tartottam őket. Pedig nekik is van egy teljesen másik énjük, csak ritkán mutatják meg. Az ajtó előtt megálltunk és nagyjából rendbe szedtem magam, hogy ne lássák mennyire kiakasztott a dolog, majd bementünk. Eli és Kevin egymás mellett álltak kézen fogva, éreztem hogy megint nem fogom tudni sokáig visszatartani a bőgést, de miatta megkellet tennem. Halvány mosolyt erőszakoltam az arcomra, és csak néztem őket. Kevin elengedte az új szerelme kezét és felém szaladt, majd egy nagy ugrással a nyakamba ugrott. Mindketten hatalmasat estünk, de ez természetesnek számít, ha valaki 10km/órával ugrik a nyakadba. Természetesen a 3 fiú egyből odasietett hozzánk, hogy nem e lett bajunk, de csak fájdalmasan röhögtünk. Végül a drága lakótársam lemászott rólam, Minho pedig felsegített engem is, amibe kicsit belepirultam. 

-  Key köszönöm. - Ölelt óvatosabban magához Kevin. 

- Az a lényeg, hogy boldog legyél. Viszont én megyek lefekszem, ti maradjatok csak nyugodtan. - Mosolyogtam újra rájuk, majd a szobám felé vettem az irányt. Az ajtóban viszont megtorpantam. 

- Előre szólok KyoungJae, ha Kevinnek akár csak egy haja szála is meggörbül, te halott vagy. - Néztem rá fenyegetően, majd bementem a pizsimért meg a törölközőmért és elmentem zuhanyozni, onnan pedig beviharoztam a szobába. A srácok a nappaliban pedig hangosan nevettek. Rajtam kívül mindenki annyira örült nekik. Csak én voltam akkora bunkó, hogy leráztam őket. Pedig Kevin számított rám, hogy majd boldogan elmesélhet mindent, de ő is észrevette, hogy nekem nem tetszik a kapcsolatuk. Tuti nagyot csalódott bennem. Bennem akiben a legjobban bízott, hogy örülni fogok neki, hogy támogatom a kapcsolatukat. Undorító alak voltam. Közben pedig megint elbőgtem magam. Belenyomtam a fejem a párnába és úgy zokogtam, ez a leghasznosabb dolog, hogy kitudjuk adni magunkból az érzelmeket. 

- Már megint sírsz? - Jött a kérdés az ajtó felől. Gyorsan felültem és letöröltem a szemem, de addigra már ott guggolt az ágyam mellett. - Te mondtad neki, az a lényeg, hogy boldog legyen nem? - Erre csak nagyokat pislogva néztem felé. A sötét miatt nem láttam az arcát, csak az alakját tudtam kivenni. - Így viszont soha nem lesz boldog, ha te nem fogadod el őket. Törődj bele, rajtad kívül most Eli is ott van neki. De elég nagy a szíve, hogy mindketten helyet kapjatok benne. 

- Thu...thudom. - Nyöszörögtem neki, mire felállt. 

- Nalátod. Álmodj szépeket. Jó éjt Key. - Puszilta meg a homlokom és az ajtó felé ment. 

- Minho! - Szóltam utána kétségbeesetten, mire megállt. - Nem maradnál itt velem, míg elalszom? - Kértem meg szipogva. Általában ha baj volt, mindig Kevint kértem meg, hogy aludjon velem. De annak vége. A bandából pedig Minhohoz kerültem a legközelebb. 

- Nagyon szívesen. - Visszajött az ágyamhoz és leült a szélére ,megvárva míg beljebb mászok. Befeküdt mellém, én pedig ráhajtottam a fejem a mellkasára, ő meg a fejemet simogatta. Nem szóltunk semmit egymáshoz, csak csendben feküdtünk. Közben a szívdobogását hallgattam, ami nagyon megnyugtató volt. Régen anya és apa is aludt így velem. Ez a szokásom azt hiszem mindig megmaradt. Végül Minho mellkasán aludtam el, már teljesen nyugodtan.