9.RÉSZ

Key POV

Elképesztően finom illatok ébresztettek fel reggel. Óvatosan próbáltam kikelni az ágyból Kevin miatt, aki... már nem is feküdt mellettem. Már kezdtem megijedni, hogy ő alkot a konyhában, de mikor eszembe jutott, hogy még egy rántottát sem tud megsütni, megnyugodtam. A gond csak az volt, hogy valaki főzött az én konyhámban. Sietősen kapkodtam magamra a ruháimat és a konyha felé mentem.

- Á, jó reggelt, Kibum, csüccs le enni - Fogta meg Minho a kezem és az asztalhoz húzott, ahol már a többiek is helyet foglaltak; kivéve Elit, aki még a tűzhelynél ügyködött. Ki gondolta volna, hogy még főzni is tud.
- Key, képzeld, Eli ideköltözik - nézett rám boldogan Kevin, mire én csak az említett személy felé néztem, aki kacsintott egyet. Természetesen tudtam, hogy ide fog költözni, hisz’ megbeszéltük a dolgot.
- Hát, ez remek hír! - mondtam mosolyogva, amivel sikerült meglepnem a többieket. Eli közben letett mindenki elé egy tányér rántottát, ami rettentően finom volt.
- Miért érzem azt, hogy a költözésnek köze van Jonghyunhoz? - kérdezte Hoon, mire Eli vágott egy baromi vicces fintort, amin akaratlanul is elröhögtem magam. Életemben nem láttam még ilyen fejet vágni.
- Key, te beteg vagy, hogy nevetsz rajta, vagy csak szimplán megzakkantál? Bár az ötleted után a másodikra tippelek - folytatta a cseszegetést Hoon.
- Szerintem ez mindegy, a lényeg az, hogy jó kedve van végre - szólt rá erélyesebben Minho.
- Neked meg most mi bajod van? Csak szórakoztam - szólt neki vissza ugyanabban a hangnemben.
- Azért költöztem ide, mert hárman könnyebben fizetjük a kiadásokat, de most együnk, mert Key elkésik - zárta le a vitát Eli, mire mind elhallgattak. Nem értettem, mi ütött Minhoba, de egyre furábban viselkedett.
Miután befejeztük a reggelit, Kevin segített becsomagolni. Nem kellett túl sok cuccot vinnem, mivel nem volt sok. Nagyon izgultam, hogy milyen hetek elé nézek, de próbáltam csak a legjobbakra gondolni. A barátaim nélkül viszont nagyon nehéz lesz, hisz’ mi mindig együtt voltunk.
- Idő van, Bum! - ordította el magát Eli, mire kitotyogtam a nappaliba. A srácok mind ott maradtak. Először Hoontól köszöntem el egy gyors öleléssel, majd Eli jött.
- Köszönöm, Kevinre pedig vigyázz, nekem ő a legfontosabb - súgtam a fülébe, hogy a többiek ne hallják, majd megöleltem. Utána Minhohoz mentem, aki próbált mosolyt varázsolni az arcára, de nagyon nem akart sikerülni.
- Ígérd meg, hogy nem változol meg. Tudom, hogy fogunk találkozni, de azért tedd meg ezt nekem, jó? A pénz nem olyan jó, mint gondolod, vigyázz vele, mert elveheti a józan eszed. - Annyira aranyosan mondta, hogy elmosolyodtam, és úgy bújtam hozzá, mint egy kiscica.
- Persze, hogy megígérem - válaszoltam neki halkan, majd áttértem Kevhez, aki csak gyanúsan vigyorgott Minhora.
- Te meg ne szedd szét a házat, és vigyázz Jjongra, Eli képes, és kilöki az ablakon - mondtam nevetve, de közben már könnyezett is a szemem. Nem szerettem búcsúzkodni.- Te pedig költsd el azt a sok pénzt, és használd ki a helyzetet - tolt el magától szipogva.
 Jóval tíz előtt már a megbeszélt helyen voltunk, és még Dínó is időben odaért. Utoljára elköszöntem a srácoktól, Minho pedig közölte, hogy vigyázzak magamra. Szomorúan ültem be az autóba Yong mellé, majd leesett, hogy én még nem is utaztam luxusautóban.
- Minden rendben? - kérdezte, mikor össze-vissza forgolódtam az autóban.
- Iiigen, csak... még nem ültem ilyen szép autóban - vallottam be az igazat, de ő csak nevetett. Elég szimpatikus pasi volt.
- Pedig ez még a legszerényebb autója, a garázsban van Porsche, Bentli, Audi és egy limuzin, na, meg ez a BMW - sorolta fel a márkákat, én meg köpni-nyelni nem tudtam. - Majd megmutatom, mindjárt odaérünk - vette le egy pillanatra a szemét az útról, és kedvesen mosolygott. Mellette nem is éreztem magam olyan rosszul, olyan volt, mintha az apám lenne. Ő is mindig kedvesen mosolygott, mert tudta, hogy azzal meg lehet nyugtatni.

Beérve a villa elé, Yong betartotta az ígéretét, és egyenest a garázshoz mentünk. Láttam már hasonló autókat az úton száguldozni, de még egyszer sem kerültem ilyen közeli kapcsolatba velük. Már majdnem megérintettem az egyiket, mikor visszahúztam a kezem.
- Csak nyugodtan, most te vagy a ház ura, ahhoz nyúlsz, amihez akarsz. – Ezen szavak hallatán bátrabban emeltem fel a kezem, és értem hozzá a gyönyörű szürke Porschehoz. Soha nem voltam valami nagy autómániás, de mindig is szerettem volna megnézni őket közelebbről is. Jjongnak köszönhetően pedig sikerült is.  Ami legjobban lekötötte a figyelmem, az a limuzin volt, még soha nem láttam belülről.

- Ülj be - nyitotta ki nekem Yong az ajtót, pedig csak nézegettem. Ennyire feltűnő lettem volna?
Bent olyan látvány terült elém, hogy azt hittem, csak álom az egész. A kék lámpák hangulatossá tették az egész belső teret, kiemelve az ülések fehér és szürke színét. Egyszerűen nem tudtam mit mondani, csak beleolvadtam az egyik kétszemélyes ülésbe, és ott akartam maradni. Felbecsülhetetlen élmény volt.

Több mint fél óra után eljutottam arra a szintre, hogy a villába is bemenjek. A nappali és az étkező már ismerős volt. Yong persze, megmutatta a konyhát is, ami hát... akkora volt, mint a lakásunk. Utána az emeletre mentünk, ahol megállt az egyik ajtó előtt.
- Parancsolj, ez lesz a szobád - mondta, majd kinyitotta az ajtót. Nem volt extra nagy a szoba, de annál ízlésesebb. A barna minden árnyalata megtalálható volt benne. El se hittem, hogy az én szobám lesz. Lassan lépkedtem befelé, félve, hogy el fog tűnni az egész, és otthon ébredek fel. De amikor megérintettem és éreztem is, akkor megkönnyebbültem, hogy nem csak álom volt. Még csak pár órája voltam ott, de már nagyon jól éreztem magam. Kíváncsi voltam, vajon Dínó hogy bírhatja a strapát.

Jonghyun POV

Szerencsére Eli lehiggadt, és indultunk. Beérve a negyedbe elég furán megbámultak az emberek. Nem voltam még Koreában ilyen lepusztult helyen, és komolyan mondom, rémes volt. A házak majdhogynem összedőltek, a vakolat fele már a földön volt, az ablakok, ajtók nagy része deszkákkal volt beszögelve. Az utca telis-tele volt szeméttel meg kosszal, és néhány helyen még büdös is volt, de nem mertem befogni az orrom, nehogy még jobban magamra vonzzam az ott élők figyelmét.
Ők is ijesztők voltak a rongyos ruháikban. Úgy éreztem magam, mint egy horrorfilmben, ahol a főszereplő arra vár, mikor ugrik neki valaki vagy valami, és öli meg. Szerencsére Minho, Hoon, Kevin és Izomka közre fogtak, így nem féltem annyira. Komolyan ijesztő volt.
- Hééj, nézzétek, egy gazdag pojáca - ordította el magát az egyik, mire mindenki engem nézett. Eli és a fiúk megálltak egy pillanatra, csak azt nem értettem, minek. Ilyenkor futni kéne, nem? 
A sok csóró egyre közelebb ért hozzánk, én pedig bepánikolva húzódtam egyre közelebb a fiúkhoz. Nem vagyok beszari típus, de meghalni sem akartam még.
- Mit keres ez itt, Kyoungjae? - kérdezte az egyik, közben undorral az arcán végignézett rajtam. Eli közelebb húzott magához, és a másik két srác is közelebb lépett.
- A srác velem van, nem ajánlom, hogy hozzányúljatok - közölte vele teljesen higgadtan, mire a srác csak fújtatott egyet.
-  Szerinted hol izgat engem, hogy veled van? - Eli láthatóan ideges lett, mert megfeszültek a vállai, amitől még nagyobbak lettek a karjai.
- A srácnak Key segít, hagyjátok békén, nem lesz vele gond - szólalt meg Kevin, mire az alak furcsa fintort vágott.
- Kibumi... Hogy miért van neki ennyire jó szíve. Na, jó, de csak miatta... nem táncoltatjuk meg - vigyorgott rám... kedvesen, majd elment a többiekkel együtt. Komolyan Keynek nagyobb hatalma van itt, mint Elinak?
- Gyere, mielőtt meggondolják magukat - Lökött meg finoman Hoon, mire gyorsan szedni kezdtem a lábaim. Egy kicsit tisztább területre érve észrevettem, hogy a lakók itt már nem idős felnőttek, hanem fiatalok, maximum huszonöt évesek.
- Itt csak fiatalok vannak?- kérdeztem Kevint.
- Ahham, a legtöbbünknek nincs családja, ezért összeálltunk kisebb csoportokba, hogy könnyebb legyen fizetni a lakbért, meg ilyeneket. - Egy apró bólintással jeleztem, hogy megértettem, majd nézelődtem tovább. Volt pár egészen fiatal gyerek is, alig hat vagy hét évesek. Őket sajnáltam, mert lehetne más életük is, csak rossz helyre születtek. Ilyen undorító körülmények között felnőni nem lehet épp kellemes.
A bámészkodásomból Eli kemény háta zökkentett ki, mert telibe nekimentem.- Ajánlom, hogy figyelj jobban - sziszegte a fogai között.
- Legközelebb közöld, hogy óhajtasz megállni - mosolyogtam rá nem túl kedvesen.
- Megjöttünk - lépett közbe Kevin ismét, megmentve a helyzetet.
Ránéztem az előttem tornyosuló nem túl nagy panel épületre. Ennek is koptak már a falai, de legalább voltak ablakai. Újból megindultam Izomka után, de figyeltem a távolságra, hogy ha megint befékezne, akkor ne menjek neki. A harmadik emeleten álltunk meg, én pedig átkoztam a lépcsőket. Miért nem lehet egy liftet beszereltetni?

A lakásba lépve, nem is tudom... nem az a látvány fogadott, amit elképzeltem. Csóró létükre elég rendezett és tiszta volt. Bár baromi kicsi, és nem is modern, de elfogadható állapotú. A nappali egy kanapéból, két fotelből és egy asztalból állt. A konyha se volt nagy szám.
- Az Kibum szobája, most a tied - mutatott az jobb oldali ajtóra  Eli.
Újra felkaptam a cuccomat, bementem a szobába, és magamra csuktam az ajtót. Vettem egy nagy levegőt, és megállapítottam, hogy a csórikám illatát érzem. Furcsa mód, még örültem is neki valamennyire. Ahelyett, hogy kipakoltam volna, egyből nézelődni kezdtem. A fal egyszerű fehér volt, a bútor alapból barna, de már elég kopottas. Az ágy pedig egy nem túl nagy franciaágy. Leültem a szélére, és pár rugózással megállapítottam, hogy nem túl kényelmes példány.
Később újra felkeltem, és végignéztem a polcokat. Találtam pár családi fotót, olyat, ahol még a szüleivel volt, majd egy olyat, amin talán csak pár éves lehetett, de már nem volt mellette az anyja. A meglepő csak az volt, hogy nevettek a képen. A legutolsó képen a srácokkal volt, meg még pár csórival... különös módon itt is nevettek.
Nem értettem, hogy hogyan tudtak nevetni, mikor ilyen helyen éltek. Semmi okuk nem volt vidámnak lenni, mégis minden egyes képen nevettek, mosolyogtak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Normális vagy? Ez nem volt vicces, te elvetemült állat - ordította Hoon, miközben jókat röhögött. Odasétáltam az ajtóhoz, és csak hallgattam, mi folyik kint, a nevetésen kívül viszont semmi mást nem hallottam. Hirtelen mindenki elcsendesedett.
- Nekem hiányzik Key - motyogta halkan Kevin.
- Szerintem mindenkinek, de megígértük neki, hogy vigyázunk erre a dinoszauruszra - mondta Hoon vagy Minho. Kettejüket még nem ismertem fel hang alapján. De azért érdekes volt, hogy ennyire összetartanak.

- Megyek, szólok neki, hogy jöjjön enni - hallottam meg Eli hangját, ezért gyorsan visszaültem az ágyra. Épp, hogy elterültem rajta, már kopogott is.
- Gyere - dünnyögtem bele a takaróba, mire nyílt az ajtó.
- Ha akarsz, gyere enni.
- Megyek - tornásztam magam ülő helyzetbe, majd ránéztem, mire kiment. Legalább nem szóltunk be egymásnak, bár nehéz volt visszafogni magam.
A konyhába érve újból meglepődtem, mikor mindenki az asztalnál ült. Tényleg összetartottak.
A kaja nem volt rossz, de nem is lett a kedvencem. Viszont éhes voltam, ezért megettem mindent.
- Mivel ma Key a soros a mosogatásban, ezért ma te mosogatsz - mutatott rám Kevin, mire leesett az állam. Mosogatni... én? Ezeknek elment az eszük, ha azt hiszik, nekiállok elmosni a mocskos tányérjaikat.
- Ne nézz ilyen undorral, mit hittél, hogy itt is a segged alá lesz rakva minden? - kérdezte ingerülten Izomka.
- De mosogatni? Azt se tudom, hogy kell, én ilyet nem csinálok - akadtam ki teljesen.
- Akkor majd én mosogatok, te meg törölgetsz - dobott a kezembe Kev egy rongyot. A többiek távoztak az asztaltól, és leültek a nappaliba.  Kev elkezdte a dolgát, én pedig... törölgettem.
- Hééj, Minho, jól vettem észre, hogy neked tetszik Key? - hallottam meg a kérdést Hoon szájából, mire odakaptam a fejem. Ez már nekem is feltűnt, és megmondom őszintén, érdekelt is a válasz.

8.RÉSZ

Key POV

      Jó ideig álltam a kapuban és hezitáltam, Eli sikeresen elbizonytalanított. Féltem, hogy velem is ugyanaz megtörténhet, ami vele, és akkor mindent elveszítek, amit eddig elértem. De én valamennyire bíztam Jonghyunban, ő nem volt olyan rossz ember, csak elkényeztetett, meg bunkó, és kicsit idegesítő. Kihagytam a legfontosabbat, miszerint utálja és megveti a szegényeket. Talán épp emiatt álltam a kapuban több mint tíz percet, és gondolkoztam, mit tegyek.

     A legjobban az az ötlet tetszett, hogy bemegyek, és közlöm, hogy nem tudok segíteni. A gond csak az volt, hogy engem is felcsigázott ez a cserélősdi. Éjjel elképzeltem, ahogy felszolgálók vesznek körül, saját sofőröm van, aki mindenhova cipel, és rengeteg pénzem van, amiért nem kellett dolgoznom. Igen, átestem a ló túloldalára. Mindezt nem élvezném, dehogyis. Én épp ezért néztem le őket mindig is. Lusta, pénzéhes, felvágós nyaligépek, pont olyanok, amilyen én soha nem akartam lenni, és nem is leszek.
Végigfuttatva ezeket a gondolatokat a fejemben, megnyomtam a kapucsengőt. Yong vette fel ismét. Még csak köszöntem, mikor nyílt is a kapu. Ráérősen lépkedtem a ház felé vezető, virágokkal és bokrokkal szegélyezett úton. Dínó kabátjának köszönhetően egyáltalán nem fáztam.
     Az ajtó már nyitva volt, mire odaértem. A múltkorihoz hasonlóan, az előszobában levettem a cipőm, és beljebb mentem. Yong az asztalnál ült, Jjong pedig mellette állt engem figyelve, ami nem kicsit hozott zavarba.
    - Jó estét - köszöntem illedelmesen.
    - Szeva, gyere, ülj le - mutatott Dínó az egyik székre a hatalmas asztal mellett. Miután helyet foglaltam, a sofőr vigyorogva elém tolt egy bögre kakaót.
    - Köszönöm - motyogtam halkan. Nem értettem, hogy miért érzem magam annyira zavarban. Talán azért, mert folyton engem nézett, ami nem mondom, huzamosabb idő után rettentően zavaró tudott lenni.
   - Szóóóóval? - kérdezte csillogó szemekkel az állát a kezére hajtva. Nagyokat pislogva néztem rá, tettetve, hogy nem tudom, mire gondol, közben beleittam a kakaóba, és lenyaltam a szám... megint. Ezt a megszokásomat már rég el kellett volna hagynom, de soha nem ment.
   - Szóval az van, hogy Eli...
   - Nem egyezett bele, gondoltam… - vágott bele a szavamba, egy hatalmas sóhajjal befejezve a hirtelen kitörését.
   - Azt akartam mondani, hogy nem nagy örömmel, vagyis mindenféle öröm nélkül, de beleegyezett - mondtam neki megjátszott unalommal. Persze, ő egyből felkapta a fejét, és hitetlenkedve fürkészte az arcom. Miután teljesen meggyőződött, hogy igazat mondtam, újabb sóhaj hagyta el a száját. Nem tudtam róla elképzelni, hogy igazán érdekelheti a dolog.
   - Ennek örülök... bár nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el tudod intézni a dolgot - dőlt hátra a székén, és nyújtózott egyet, miközben a felsője felcsúszott, félig felfedve a hasát... ami hát, mit ne mondjak, nem volt olyan rossz, de nem is tetszett.
   - Tehát, akkor... mi legyen? - tettem fel a kérdést, csak hogy eltereljem a figyelmem a testéről, ami hangsúlyozom, nem tetszett.
   - Először is, gondolom, mindkettőnknek vannak feltételei. Először mondom én, majd pedig te. Okés? - nézett rám várakozóan, mire bólintottam egy aprót.  - Okés. A legfontosabb, hogy csak te költözöl ide, haverok nem jöhetnek, se látogatóba, se sehogy. Ez nem szálloda, hanem az otthonom. Másodjára, mivel te vagy én, ezért a havi zsebpénzem is a tied, azt csinálsz vele, amit akarsz, azt veszel, amit akarsz, mert az a tied marad. Mindent a kedvedre használhatsz, bemehetsz a szobámba is, de ott ne nyúlj semmihez.  A harmadik pedig, hogy a melóhelyeddel is beszélek, mivel átveszem a műszakod egy ideig. Részemről ennyi - kulcsolta össze a kezét az asztalon, jelezve, hogy befejezte.
    Két feltétel mondjuk úgy nem lepett meg, gondoltam, hogy valami ilyesmik lesznek, viszont a pénzes rész igen; arra nem számítottam, hogy a zsebpénze is az enyém lesz.
   - A legfontosabb, hogy te sem vihetsz a negyedbe senkit. Nem azért, mert zavarna, hanem mert nem lehet. Mindig Eli-ék közelében maradj, csak ők tudnak megvédeni, ezt ne felejtsd el. Továbbá, mobilon kívül semmilyen elektromos kütyüt nem vihetsz magaddal, felesleges is lenne, mert nincs se internet, se kábel tv a negyedben. Ruhát csak egy hétre elegendőt vihetsz, pénzt pedig egyáltalán nem. Azt hiszem, ennyi - fejeztem be én is. Egy pillanat erejéig rémülten nézett rám, de ennek jeleit gyorsan el is tüntette az arcáról.
   - Rendben, akkor megbeszéltük. Ha akarod, holnap cserélhetünk is - ajánlotta fel egyből. Kicsit megijedtem, hogy ilyen gyorsan bele akar vágni, de talán igaza volt.
   - Jól van, essünk túl rajta minél előbb, és aztán felejtsük el egymást - mondtam ki hangosan, amit gondoltam. Az ő fejében is ez járhatott, de azzal, hogy kimondtam, biztosra mentem, hogy nem lesz gáz. Halvány mosollyal az arcán felállt és kezet nyújtott, amit én kisebb hezitálás után elfogadtam, megpecsételve ezzel a szövetségünket.
   - Akkor holnap tíz körül a munkahelyed előtt megfelel? - kérdezte tárgyilagosan.
   - Meg - feleltem röviden, majd a bejárt felé mentem. - Jó éjszakát, és köszönöm a kakaót - hajoltam meg Yong felé, aki mosolyogva biccentett egyet.

    Majdnem éjfél volt, mire hazaértem. Kevin kómásan nézett rám a kanapéról. Látszott rajta, hogy hulla fáradt, de azért megvárta, mire hazaérek, és ez aranyos volt tőle.
   - Mikor lesz? - tért rá egyből a tárgyra.
   - Holnap tízkor - ültem le mellé, és ekkor már annyira nem is tetszett a csere. Elfelejtettem, hogy egyedül leszek abban a hatalmas házban, Kevin nélkül. Mióta ismerjük egymást, majdnem minden időnket együtt töltöttük, épp csak pár órára váltunk meg egymástól. Nehéz idők elé néztem, de nem hátrálhattam ki. Rosszabb dolgokon is keresztülmentem már, ez meg sem fog kottyanni…
   - Alszunk ma együtt? - fordult felém a legédesebb pofijával, aminek senki nem tud ellenállni.
   - Még szép! - fogtam meg a kezét, és a szobám felé vettem az irányt. Szokás szerint ő feküdt belül, én pedig hátulról karoltam át. Ez mindkettőnknek megnyugtató érzés volt.

Jonghyun POV

    Semmit, az égadta világon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról,
megpróbáltam, de annyira kifejezéstelen volt, hogy nem jutottam semmire, csak arra, hogy egy idő után elkezdett vörösödni.  Aranyos volt.

    Miután leült, rákérdeztem a dolgokra. Először azt hittem nem tudta elintézni, de tévednem kellett, mert sikerült neki.  Egyre többször lepett meg, és ez tetszett.
Egyértelmű volt számomra, hogy barátok nem leszünk, mert az ellentmondott volna az addigi életemnek, de ha lezártuk ezt az egészet, akkor többet nem zaklatom. Így döntöttem, és ez volt a helyes. Lehet, hogy ezzel csak azt az érzetet keltem benne, hogy kihasználom, de jobb lesz így. Nem akartam, hogy később azt higgye, barátok is lehetünk. 
    Természetesen közöltem vele a feltételeket is. Nem akartam, hogy a haverjai is itt dekkoljanak, már az is fura volt, hogy neki megengedtem, hogy itt lakjon, ahelyett, hogy egy luxusszállodába küldtem volna. De a haverok, azok maradjanak kapun kívül.
A pénz részen kissé meglepődött, pedig nem is tudta, mennyi összegről van szó; mondjuk, akkor lehet, el is ájult volna. Ez a bizonyos összeg nem kevesebb, mint hatszázezer Won. Ennyi pénzt talán nem is látott még, maximum csak ha egy fogadást rendeztek a melóhelyén.
Én meg azon lepődtem meg, hogy nem mondott semmit arra, hogy helyette fogok dolgozni, kicsit reméltem ugyanis, hogy majd ellenezni fogja,  mégsem tette.  Érdekes módon ő és a haverja mindig nagyon lelkesen végezte a dolgát. Nem láttam őket fintorogni, se nyafogni, mindig csak kedvesen mosolyogtak, pedig szerintem suli után a hátuk közepére kívánták a munkát.
    Az ő feltételei sem voltak durvák, csak az Eli-os rész. Izomkával nem tudtam elképzelni a napjaimat, tuti gyilkolni fogjuk egymást, persze, csak akkor, ha nem öl meg még az elején egy véletlen balesetnek álcázva az egészet.
Ebbe belegondolva a hideg futkosott a hátamon, és már úgy voltam vele, hogy nem gondoltam át rendesen ezt az egész ötletet. A tv és net nem annyira zavart, mert a munka miatt úgysem lenne rá időm. Munka… Ez a szó soha nem szerepelt a szótáramban, erre meg én ajánlottam fel neki. Egyre nagyobb marhának éreztem magam.
    Végezetül megbeszéltük a csere idejét és helyét, azután amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is ment. Hatalmasat sóhajtottam, majd nyújtózkodtam egyet, közben pedig elröhögtem magam, mert eszembe jutott, hogy nemrég Key előtt is megtettem ugyanezt.
Azt a reakciót soha nem fogom elfelejteni. Ő tuti soha nem vallaná be, de én láttam, ahogy nyel egy nagyot, miközben végignéz a hasamon. Meg kellett volna szívatnom, és félmeztelenül megjelenni előtte, kíváncsi voltam, az milyen reakciót váltott volna ki belőle.
   - Alaposan meggondoltad a dolgot? - rántott vissza a valóságba Yong .
   - Persze, szerinted pont én ne bírnám ki ott? Chh, ne becsülj le ennyire, Yong - húztam nagy vigyorra a szám. - Megyek aludni, jó éjt - köszöntem el tőle, majd az emelet felé vettem az irányt. Annyira jó érzés volt beesni a puha ágyba, hogy azt nem lehet elmondani, főleg, hogy egy ideig nem fogok ilyenben aludni.

    Az estém rémesen telt el, ugyanis nem tudtam aludni szinte semmit. Annyira lefoglalt a mai nap, hogy nem jött álom a szememre. Ez meg is látszott az arcomon, mert kicsit nyúzott volt, a reggeli zuhany is csak épp eltüntette a karikákat a szemem alól. De nem nagyon izgatott, mert a negyedben senkit nem izgat, suliba meg nem kellett mennünk, mert szünet volt, hála az égnek.  Igaz, csak egy hét, de több, mint a semmi.
    Elővettem a kicsi utazótáskámat a szekrényből, és elkezdtem pakolni.
Egy hétre elegendő ruha, az nálam nyolc nadrág, tizennégy felső, plusz az alsógatyák, pizsama, meg a pulcsik és kabátok, a cipőkről már nem is beszélve - soroltam magamban, közben pedig pakolásztam az ágyamra, ami lassan megtelt ruhákkal.
   - Jonghyun, egy hétre elegendő, nem egy évre - szólalt meg Yong az ajtóból, rám hozva a szívrohamot.
   - Hát, ez egy hét - mutattam a kupacra, mire ő röhögve csóválta a fejét.
   - Úgy nézd, hogy náluk egy hét. Ez azt jelenti, hogy maximum három nadrág, hét vagy nyolc felső, két pulóver, egy kabát, és jobb esetben két pár cipő - pakolta át a kupacomat, ami emiatt nagyon megcsappant, és ennek nem örültem. Ez azt jelentette, hogy egy nap csak egy pólót vehettem fel, ami fura, mert volt, amikor háromszor is cseréltem.
   - Ez így nem tetszik - mutattam a kevés ruha felé mérgesen.
   - Pedig ez van, pakoljuk be, és menjünk, mert nem érünk oda időben – közölte, és betett egy adagot a táskába.

    Tíz előtt pár perccel értünk oda a megbeszélt helyre, ahol Key már várt a haverjaival. Izomka már egymagában is elég ijesztő, de a másik kettővel az oldalán még rosszabb volt, az arcán ülő undorról nem is szólva. Szerintem egy csótányra kedvesebben néz, mint rám.
   - Szia - köszönt Kibum, mikor kiszálltam az autóból.
   - Szia...sztok - köszöntem én is, bár a többieknek nem nagyon akartam, maximum a kislányos arcú Kevnek. Ő annyira nem nézett csúnyán.
   - Eli-t és Kevint már ismered, ők ketten pedig Minho és Hoon - mutatott a másik kettőre. Mindketten magasabbak voltak nálam, de egyik sem volt olyan helyes, mint én. – Hát, akkor ennyi lenne - harapott rá az alsó ajkaira.
   - Akkor jó szórakozást, majd beszélünk - nyúltam be a táskámért, és léptem egyet a leendő testőreim felé.
   - Hát, neked is - mondta, majd gyorsan megölelte Kevint, Eli-t, Hoont és a másikat... Minhot is.
   - Vigyázz magadra - súgta még oda neki, mielőtt elengedte volna. Key csak mosolyogva biccentett, a srác viszont csalódottan nézett utána. Biztosra mertem volna venni, hogy tetszik neki a csórikám.
    Miután beült az autóba, és elment, még egy darabig ott álltunk szótlanul.
   - Gyere! - szólt rám Izomka. Hát, a kutyával kedvesebben beszélnek az emberek, az már biztos…
   - Szerintem megy ez neked szebben is - álltam még mindig egy helyben. Lassan, nagyot sóhajtva fordult vissza hozzám, közben roppantott egyet az ujjain, mire Kevin megfogta a kezét.
   - Kedves uram, méltóztatna a puccos gazdag seggét utánam vonszolni, vagy esetleg szeretné, ha a hátamra venném? - kérdezte ironikusan, mire a többiek röhögésben törtek ki.
   - Drágalátos izomagy, szerintem örülj, hogy ilyen nagydarab vagy, mert az eszed nem tudna megvédeni a bajban - folytattam az ő általa elkezdett gúnyolódást. Mindketten feszülten álltunk a helyünkön, várva, hogy melyikünk lép először.
   - Hagyjátok abba, és menjünk már - rántotta meg Kevin a kezét, mire végül elindultunk az ideiglenes otthonom felé.

7.RÉSZ

Key POV

      Tudtam, hogy nem fog örülni az ötletnek. Valami oknál fogva nem bírja a gazdagokat. De akkor is, kedvesebben is a képembe üvölthette volna a nemtetszését. Tökre hülyének éreztem magam.
    A többiek is csak némán álldogáltak a nappali különböző pontjain. Senki nem ment Eli után, még Kevin sem. Pedig a barátja, azt hittem, hogy majd rohan utána.
Meglepett, hogy maradt, de nem szerettem volna, ha miattam már össze is vesznek a kapcsolatuk elején. Nem voltam oda ezért a románcért, de ha Kev ettől boldog, akkor el kellett fogadnom.
   Viszont nagyon idegesített, hogy senki nem tudta, miért ilyen Eli. Okés, hogy nem szeretjük őket, de amit ő csinált, az már túlzás volt. Nem egyszer mondta már, hogy legszívesebben kivonná őket a forgalomból. Mégis, hogy mondhatott ilyet? Gondolom, nem gondolta komolyan, csak ingerültségében mondta. Sok hülyeséget csinált már életében, de arra még ő sem képes, hogy elvegye egy ember életét.
- Key, ne aggódj, ha megnyugszik, akkor máshogy fogja látni a helyzetet – jött oda Kevin, visszahozva az elmélkedésemből.
- Biztos vagy benne? Mert szerintem ez nem igaz - néztem rá csalódottan.
- Akkor menj, és beszélj vele. Ez a te ügyed, neked kell megoldanod - mondta kicsit ingerülten Minho. Most neki is mi baja van?
- Rendben - suttogtam magam elé, majd az ajtó felé mentem.
    Azt sem tudtam, hol keressem. Bárhova mehetett, kivéve haza. Ő az, aki a legkevesebb időt tölti az otthonában. Mindig nálunk van, vagy pedig a parkban. Ezért a második lehetőséget próbáltam meg.
    Útközben pedig azon agyaltam, hogy mégis, mit mondjak neki. Egyszerűen csak kérdezzek rá, hogy miért nem akar segíteni? De az meg túl bunkó lenne. Viszont ha nem teszem meg, akkor soha nem fogom megtudni az okát. Pedig muszáj, mert anélkül nem tudom meggyőzni, hogy segítsen. Csak rá számíthatok most, és nem adom fel. Jonghyun is bízik bennem, nem hagyhatom cserben, ha már megígértem egyszer.

    Nem tartott tíz percnél tovább, mire a parkba értem. Már csak a pontos helyet kellett megtalálnom, ahol Eli duzzoghatott. Ha én lennék a helyében, akkor egy nyugis helyre mennék. Mondjuk a tó partjára. Oda nem megy sok ember, mert kicsit sáros szokott lenni, de minket ez nem zavar. Na jó, engem igen, de mivel csak ott tudok nyugodtan gondolkozni, ezért próbálok ezzel nem törődni.
    Nem kis meglepetésemre a megérzésem nem hagyott cserben. Ott ült a földön, és kavicsokat hajigált a vízbe. De lehet, hogy fél téglák voltak, mert a vízbe esve hatalmasat csobbantak. Egy ideig csak figyeltem, ahogy dobálózik, majd lassú léptekkel odasétáltam mellé, és leültem a fűbe. Megint tiszta kosz lesz a gatyám, szuper…
Nem mertem ránézni, de érezni lehetett a belőle áradó feszültséget. Ennyire talán még nem is láttam idegesnek.
- Miért csinálod ezt, Kibum? Te nem vagy isten, hogy megváltoztasd a dolgokat - szólalt meg hirtelen. Felé fordultam, de ő nem nézett rám, csak egy kaviccsal játszadozott. A hangja pedig... fogalmam sincs, milyen volt. Semmi érzelmet nem lehetett kivenni belőle. Se haragot, se megvetést, semmit.
- Mert megkért. Ebből nem lehet baj - mondtam neki a repülő kavicsot figyelve.
Eli hirtelen felém fordult, és megfogta a két vállam, amitől megijedtem kicsit. Nem féltem tőle, mert nem bántana, de ez a mozdulat nem tűnt túl barátságosnak.
- Csak kihasznál. Érted, amit mondok, Kibum? Csak... kihasznál – sziszegte erőteljesen az utolsó szót, közben erősen megszorította a vállam. Rémülten néztem a szemeibe, de ő csak szorított tovább.
- Ez fáj. - Próbáltam tartani magam, de a hangom megremegett. Rá se ismertem. Annyira fura volt. Látszott rajta, hogy valami nagyon zavarja. Az a dolog... az a dolog, amit nem mond el senkinek.
- Én sajnálom, nem akartam - engedte el hirtelen a vállaim, a kezét pedig az ölébe tette.
- Miért? Mondd el, hogy miért vagy ilyen! - utasítottam kicsit bátrabban, miközben a sajgó tagjaimat simogattam.
Összeszűkült szemmel bámult rám, mint aki nem tudja, miről beszéltem. De engem nem tudott átverni. Mindenki tudja, hogy van oka a viselkedésének.
- Nem tudom, miről beszélsz - dünnyögte a farmerját birizgálva.
- Arról, hogy miért utálod mindenkinél jobban a gazdagokat - emeltem fel a hangom.
- Ahhoz neked semmi közöd - vágta rá tök egyszerűen.
- Kérlek, mondd el nekem, akkor talán neked is jobb lesz - próbáltam másként hatni rá, hátha úgy jobban megnyílik.
     De nem, meg sem szólalt. Csak visszafordult a víz felé, és bambult. Hát, ennyi volt. Én megpróbáltam mindent, de ha nem, hát nem. Jonghyun is nagyot fog csalódni, de ha Eli nem segít, akkor nem tudok  mást tenni, mint feladni a dolgot.
Egy utolsó pillantást vetve rá, felálltam. Leporoltam magamról a kosz nagyobb részét, és elmentem. Nem akartam még hazamenni, de ott sem maradni, ezért csak sétálgattam a városban. Nem érdekelt különösképpen semmi, csak mentem egyenesen.
Figyeltem a sok embert, akik épp a munkájukba igyekeztek, vagy éppen haza. Akik azt mutatták a világ felé, hogy az ég adta világon semmi problémájuk. Olyan ember nincs… Mindenkinek vannak gondjai, csak egyesek túl jól titkolják, a másik véglet pedig, hogy egész nap nyafognak, remélve, hogy valaki más megoldja helyettük a hibáikat. Ez nem így megy. Más dolog segítséget kérni, és más dolog ráerőszakolni másra a saját bajainkat. Én sem támaszkodtam mindig másra, csak ha már nem volt mit tenni. Apa mindig kisegített pár jó tanáccsal, később pedig Kev vette át ezt a pozíciót.

    Mire úgy éreztem, hogy kisétáltam magam, és visszamentem a negyedbe, már délután volt. Komótosan baktattam a házunk fele, mikor megjelent előttem Eli.
- Gyere velem - biccentett a fejével, én pedig követtem.
Egy lépcsőre telepedett le. Tartva a megfelelő távolságot tőle, nekidőltem a falnak, és vártam, hogy megszólaljon.
- Tudod... nem akarom, sőt ellenzem, hogy segíts neki. Én csak neked akarok jót. Ismerem a hozzá hasonlókat. Kihasználja a segítséged, elhiteti, hogy mennyire jó fej, aztán leszar, és a földbe tipor. A szíved ezer meg ezer darabra fog törni, és olyan elviselhetetlen alak leszel, mint én. - Kíváncsian fürkésztem az arcát, és mintha fájdalmat láttam volna a szemeiben - Engem is kihasznált egy ilyen. Amíg szüksége volt a segítségemre, addig mindig kedves volt, és törődött velem. Aztán mikor már sínen volt a helyzete, megalázott a haverjai előtt. Mindenféle hazugságot kitalált, még az intézetben is zaklattak a többiek, akik hallották. Ezért jöttem el onnan. Érted már mit mondok, Key? Ha eléri a célját, utána veled is ezt fogja tenni. Ki fognak utálni a suliból, sőt, még lehet, a negyedből is. Tönkreteszi az életed egy nap alatt. - Nem gondoltam volna, hogy ez történt vele. Elképzelni se tudom, hogy őt is ki lehetett használni. A mostani személyisége teljesen más. De nem csodálom, egy ilyen után megértem, hogy nem bízik meg az emberekben. Az a srác nagyon csúnyán elbánt vele.
- Sajnálom - nyögtem ki tehetetlenségemben. Eli csak fintorgott egyet.
- Nem kell sajnálj. Csak annyit kérek, hogy te legyél okosabb, és ne tedd meg neki.
- Dínó nem lesz ilyen, Eli. Ő nem olyan, mint az, aki ezt tette veled. - Nem voltam biztos az állításomban, de valamennyire bíztam Jonghyunban. Nem teljesen, de egy kicsit.
- Túl naiv vagy, pont ezért könnyű téged is becsapni. Tényleg megbízol benne? - kérdezte, mire bólintottam. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját. - Jól van, én megpróbáltalak lebeszélni, de te hajthatatlan vagy, ezért segítek neked. - Hirtelen fel se tudtam fogni, hogy mit mondott, majd mikor leesett, boldogan léptem oda hozzá, és öleltem meg.
- Köszönöm, Eli - nyomtam bele a fejem a mellkasába. Ő egy kicsit merev volt, de azért megsimogatta a hátam.
- De előre szóltam, utána ne gyere hozzám sírva. Ja, és ennek ára is van - suttogta a fülembe. Elengedtem, és kicsit hátrébb léptem, hogy rá tudjak nézni. - Én is odaköltözöm hozzátok. Nem hagyom Kevet vele egyedül. - Olyan komolyan mondta, amennyire csak lehetett.
- Rendben, felőlem akár végleg odaköltözhetsz, ha Kevint nem zavarja - vontam vállat. Már amúgy is gondolkoztam ezen, így legalább nem nekem kellett felajánlanom.
     Elindultunk hazafelé, közben megkért, hogy a beszélgetésünket ne mondjam el a többieknek, csak annyit, hogy meggondolta magát. Otthon ehhez is tartottuk magunkat.
Közben megvacsoráztunk, összepakoltunk, és mindenki ment a dolgára. Én gyorsan rendbe szedtem magam, és egyenest Dínóhoz mentem, hogy elújságoljam neki a jó hírt.

6.RÉSZ

Key POV

       Mi a ménkű? Amikor megálltam a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt, nem gondoltam volna, hogy a benti látvány felül tudja múlni az elképzelésemet. Én egy telezsúfolt nappalit képzeltem el, drágábbnál drágább bútorokkal és csecsebecsékkel. E helyett egy ízlésesen berendezett helyiség tárult elém. A hófehér falak és a fekete bútorok teljes összhangban voltak. A falakat gyönyörű festmények díszítették. A mennyezetről pedig egy egyszerű kristálylámpa lógott. Jjong igazán meglepett, belülről látni a házukat kellemes csalódás volt.
Közben annyira elfoglalt a hely feltérképezése, hogy ha nem hallom meg a csoszogását, észre sem veszem a jelenlétét. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Az ajtóban állt egy Mickey egeres bögrével, tréningnadrágban és atlétában.Érdekesmegjelenés.Miután felfogta, hogy tényleg ott állokelőtte,köszönt, majd leültünk. Mikor észrevette, hogy a megfagyás szélén állok, még kakaóval is megkínált. Nem mondom, hogy nem esett jól, sőt, nagyon finom volt. A baj csak akkor kezdődött, amikor megszokásból minden korty után körbenyaltam a szám. Ezt ő kedvesen meg is jegyezte nekem.A gyors témaelterelés céljából felhoztam egy másik témát, aminek az lett a vége, hogy el kellet magyaráznom neki, miért is utálom. Mikor befejeztem, felugrott a helyéről, és azt ordította, hogy megvan, aztán átölelt. Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, csak erősen tartottam a bögrét. Érezve a helyzet kínosságát, gyorsan elengedett, majd még egyszer felordított, hogy „megvan”.
Én még mindig értetlenül bambultam rá, várva, hogy velem is közölje a hirtelen jött ötletét. Erre viszont várnom kellett egy ideig, mert annyira megörült, hogy csak vigyorogva sétált fel s alá a nappaliban. Aranyos volt, de kicsit idegesítő is. Ráadásul kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem a legjobb ötlet pattant ki a fejéből.
-    Szóóóval... az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha életet cserélnénk? Tudod, mint a Koldus és királyfiban. Te élhetnéd az én fényűző életemet, én pedig a tiedet. Mindketten megismernénk a másik körülményeit, így talán máshogy állnánk a dolgokhoz, és egymáshoz is. - mesélte lelkesen. Kicsit ledöbbentett. Mégis, hogyan jutott az eszébe az, hogy helyet cseréljünk? Ez kérdés! És szintén dőlt, mert gondolat. Mondjuk, mindig is szerettem volna ilyen helyen élni, de azért féltem is. Arról nem is beszélve, hogy JongHyunt nem látnák szívesen a negyedben. Gazdagnak ott nincs helye, ezt mindenki tudja. Nem egy haláleset volt már, mert véletlen betévedtek. Akármennyire is utáljuk egymást, azért a halálát nem kívánom.
Persze, ezt is meg lehet oldani, ha Eli, Minho és Hoon a védelme alá veszi. Csakhogy Elit ismerve ezt nem tartom valószínűnek. Ő az egyik legnagyobb gazdaggyűlölő. Senki nem tudja, miért, soha nem mondta el senkinek. Biztos köze van a gyerekkorához, de mivel tippelgetni nem akarok, megkérdezni pedig nem merem, ezért ez titok marad.
-    Kibum, figyelsz? - térített vissza Dínó a kezét lóbálva az arcom előtt.
-    Persze, hogy figyelek, csak gondolkoztam - néztem rá bambán.
-    Tehát, akkor benne vagy? - kérdezte még mindig vidáman.
-    Nem tudom, Eliék nélkül be se jutsz a negyedbe. Ha vele le tudom beszélni, akkor... benne vagyok. - válaszoltam, az utolsó részt már majdnem suttogva. Nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy az egész jó ötlet lenne. Mennyi esélye van annak, hogy bírni fogja? Fogalmam sincs. De megígértem, hogy segítek neki, és ha ennek ez az ára, akkor nincs mit tenni.
-    Izomka? Nem gondoltad komolyan, ugye? Az a pasi jobban rühell engem, mint te engem, vagy én téged! - eddig tartott a lelkesedése. Nehezen, de leesett neki, hogy mi is a dolog neheze.
-    Pontosan... ott csak ő tudja megvédeni a milliárdos hátsó feledet. - Totálisan fura volt belegondolni, hogy Eli segítségét kell kérnem. Megfogadtam, hogy erre soha nem kerül majd sor. Hát, hatalmasat tévedtem. Kevin miatt már nem aggódtam, ő is azt mondta, segítsek neki. Szóval, ha vele megbeszélem, akkor talán segít meggyőzni.
-    Hát, ha a többi csóri nem végez velem, akkor majd ő megteszi. - ült vissza a kanapéra.  Én is elfoglaltam a fotelt, és a kezemben szorongatott bögrét szuggeráltam. El is felejtettem, hogy nálam van, még jó, hogy nem dobtam le.
A merengésemből az óra vert fel. Éjfél volt. Az istenit, és nem mentem haza… Gyorsan megittam a kakaót, és felálltam. Jjong zavarodottan nézett.
-    Haza kell mennem!  - siettem az ajtó felé, és húztam fel a cipőm. Belegondolva a kinti időjárásba, már előre halálra fagytam.
-    Várj egy kicsit. - Mire hátranéztem a hang felé, már senki nem volt ott. Precízen megkötöttem a cipőfűzőmet, és mire kész lettem, Dínó is megjelent, a kezében egy kabátszerűséggel. - Húzd fel. Ha így mész, megfagysz, mire hazaérsz. - nyújtotta át a fekete, vastag kapucnis kabátot.
-    Öhmm izé…
-    Nyugi, nem márkás, nem drága, szóval a haverjaid sem fognak gyanakodni. De ha már segítesz, ez a legkevesebb - nyomta bele a kezembe. Meglepetten fürkésztem a tekintetét. Részben reméltem, hogy az egész nap egy álom volt, részben pedig örültem neki, hogy megtörtént. Elég ridegen viselkedtünk egymással, és csak kihasználjuk egymást, de legalább nem szólt be.
-    Köszönöm - motyogtam halkan. Óvatosan belebújtam a kabátba, ami már most nagyon jó meleg volt. - Szia - köszöntem el, és minden további nélkül mentem is a kapu felé. Jjongnak hála az úton már nem fáztam annyira, sőt, elég jó meleg volt. A srácoknak meg majd beadom, hogy találtam…
Miután nagy nehezen sikerült halkan bejutnom a lakásunkba, besomfordáltam a szobámba, és letettem a kabátot. Utána pedig visszasétáltam a nappaliba, ugyanis a fürdést elfelejthettem, mert akkor Kevet egyből felvertem volna. Így viszont nem feküdhettem bele az ágyba, ezért úgy, ahogy voltam, kidőltem a kanapén. Nem a legkényelmesebb bútor, de jobb, mint a föld.

       Reggel halk suttogásra ébredtem. Kedvetlenül nyitottam ki a szemem, és tornásztam magam ülő helyzetbe. Levettem magamról JongHyun kabátját, amit rám terítettek és… A francba is! Tutira emlékszem, hogy este bevittem a szobámba, akkor hogyan kerülhetett ki onnan?
-    Jó reggelt, Kibum - köszöntött hatalmas vigyorral az arcán Eli. Lebuktam, vagy talán mégsem?
-    Neked is - mosolyogtam rá erőltetetten, ahogy szoktam.
-    Jó az új cuccod, kitől kaptad? - Körbenéztem a helyiségen, és a legrosszabb az volt, hogy nem csak ő, hanem mindenki ott volt.
-    Tegnap este nem éreztem jól magam, ezért kimentem a parkba sétálni egy pulcsiban. Ott adta egy srác, hogy ne fagyjak meg. Azt hitte, hajléktalan vagyok - meséltem egyhuzamban az egészet, hogy minél hitelesebb és hihetőbb legyen. Gyanúsan fürkészte az arcom, majd sokáig a szemembe bambult. Én pedig álltam a tekintetét, ameddig tudtam.
-    Hazudsz... - mondta még mindig tartva a szemkontaktust. Láttam rajta, hogy tényleg nem hiszi el, de próbáltam rezzenéstelen arccal nézni rá.
-    Nem hazudok - Tudtam, hogy tényleg kételkedik, de próbáltam rezzenéstelen arccal nézni rá, miközben megint hazudok.
-    Ez a kabát, édes kicsi Kibum, Kim JongHyuné. Tegnap este tőle jöttél ki. - Gúnyos vigyorra húzta a száját. Nem gondoltam volna, hogy megfigyel. - Mi van köztetek? Csak megjátsszátok, hogy utáljátok egymást, közben pedig haverok vagytok, vagy mi? - kérdezte ingerültebben az előbbinél.
-    Csak szívességet kért tőle, Eli... Ne beszélj így Keyel. - állt elém Kevin, és mérgesen nézett a szerelmére. Ez volt az a pillanat, amikor be kellet látnom, hogy hiába lépett be az életébe egy második személy, én is ugyanolyan fontos maradok neki.
-    Életet akar cserélni velem. Hogy megismerjük egymás életkörülményeit. Akkor talán jobb lesz minden. De ehhez kell a segítséged - hadartam el az igazságot, mire mindenki dermedten, mozdulatlanul állt.
-    Te hülye vagy? Ő egy gazdag, okoskodó, undorító alak. Tudod, hogy soha nem segítenék ilyenben. Nem tudom, mit gondoltál, amikor ez eszedbe jutott. Jegyezd meg, Key, ők rosszabbak a halálnál. Csak kihasználnak, amíg nekik jó, aztán eltipornak a földbe. Felejtsd el ezt a marhaságot! Téma lezárva.    - Amint befejezte a kiabálást, dühösen hagyta el a lakást, becsapva maga után az ajtót.

JongHyun POV

        Elmeséltem neki a tervem, ami őt annyira nem izgatta fel, mint engem. Mikor kicsi voltam, anyával mindig azt a filmet néztük. A kakaónkkal a kezünkben bebújtunk a takaró alá. Akkor még normális voltam én is, és ők is. Nagyon szerettem azt a filmet.
Key közömbös reakciója láttán kicsit megijedtem. Nem értettem, hogy neki miért nem tetszett az ötletem. Hisz’ gazdag lehetne. Azt vehetne, amit csak akar. Annyit ehetne, ihatna és bulizhatna, amennyit csak akar. Utána pedig belátná, hogy milyen jó gazdagnak lenni.
Aztán elmondta az okot: Izomka. Na, itt már én is erősen kételkedtem benne, hogy jó ötlet-e az egész. Az a pasi ki nem állhat. Főleg azóta, hogy fellöktem a kis kedvencét. De az sem direkt volt.
       Key megígérte, hogy beszél vele, de valljuk be, az esély, hogy beleegyezik, mínusz ezerkétszáz százalék. Az még a nullánál is kevesebb. Ennek ellenére bíztam benne, hogy sikerül neki. Be kell valljam, okos gyerek, sokkal okosabb, mint gondoltam.
Éjfélkor úgy döntött, hogy hazamegy. Ekkor eszembe jutott, hogy csak egy pulcsiban van. Gyorsan felsiettem a szobámba, és kivettem az egyik régi kedvenc kabátom. Nem volt márkás, se drága, viszont baromi meleg volt. Ezt adtam neki. Tudtam, hogy akár baj is lehet belőle, de azért megfagyni nem kellene. Akkor nem lenne esélyem bekerülni a negyedbe.
Reggel kicsit fáradtan ébredtem fel. Kómásan néztem az órámra, ami még csak nyolc órát mutatott. Látva ezt, gyorsan visszadőltem, és próbáltam ott folytatni, ahol abbahagytam. Csakhogy nem sikerült. Majdnem egy órát forgolódtam össze-vissza, de elaludni már nem tudtam.
       Bevonszoltam magam a fürdőbe, hogy elintézzem a reggeli teendőimet, majd lecsoszogtam az étkezőbe. A személyzet tagjai meglepetten köszöngettek, de én meg sem lepődtem ezen. Általában vasárnap délelőtt le sem tolom a képem a szobámból, emiatt semmi reggeli nem volt kikészítve.
Lassan megfordultam a tengelyem körül, remélve, hogy találok egy alkalmas személyt, aki majd csinál nekem reggelit, de senki nem volt a közelemben. Már azon voltam, hogy csinálok magamnak szendvicset, de amikor leesett, hogy az mennyi munkával jár, elhessegettem a gondolatot.
-    Valaki csináljon már valami reggelit, az Istenért is! - ordítottam el magam hangosan, mire hárman is befutottak a konyhába. Nem tellett bele tíz percbe, és máris három szendvics volt az asztalon egy csésze kávéval.
Önelégülten vigyorogtam egyet, majd leültem, és nekiláttam az evésnek. Miután azzal is végeztem, nekifogtam a vasárnapi listámnak. Igen, van egy lista erre a napra, ami tele van jobbnál jobb dolgokkal. Kezdve a masszázstól, a manikűr-pedikűrön át, egészen az arcpakolásig. Szóval, minden, amit el lehet képzelni.
Lehet, hogy mégsem volt olyan jó az ötletem. Ezekről a dolgokról egyszerűen képtelenség lemondani. Ki az a marha, aki erre képes? Rajta tegye fel a kezét… Senki. Ki gondolta volna, hogy csak én vagyok ekkora marha?
           A listámon felsorolt dolgokkal délután négykor végeztem. Mivel a leckémet megírtam, ezért már semmi dolgom nem volt, csak lustálkodni. Kényelmesen besétáltam a fürdőmbe, és elkezdtem folyatni a vizet a hatalmas kádamba. Kicsiben nem lehet rendesen feküdni, na, meg ha lesz valakim, akkor a kis kád nem épp a megfelelő egyes dolgokra.
Valakim... Azt kellett volna mondanom, hogy csajom, ugye? Igen... csakhogy engem az se zavar, ha a partnerem a saját nememből való. Régen fogadásból jártunk egy sráccal. Azt mondták, nem lennék rá képes, pedig az voltam. Sajnos a fogadást buktam, mert én adtam fel előbb a kapcsolatunkat, nem pedig ő. De most minek járjak egy olyan személlyel, akit nem szeretek?
A gyereknek nem tetszett, hogy dobtam, mert állítólag ő belém szeretett. Azt se tudtam, hogy köpjek, vagy nyeljek. Aztán elkezdett azzal fenyegetni, hogy elmeséli a szüleimnek... A gond csak az, hogy már utaltam rá előtte nekik a ferde hajlamomról, így nem ijedtem meg a fenyegetéstől.
Idővel a dolog elfelejtődött, a srác pedig eltűnt.  Szerintem még az is besegített ebbe a dologba, hogy a két legjobb barátom is meleg: Luhan és Sehun. Ők már majdnem két éve együtt vannak. Sehun a fiatalabb, mégis ő volt az, aki kezdeményezett. Engem nem zavartak, sőt aranyosak együtt.
           Nem gondoltam volna, hogy ennyire kijöhet egy csóri egy gazdaggal, Luhan ugyanis egy szegény családból származik, míg Sehun egy gazdagból. Persze, nekik nem olyan a felfogásuk, mint nekem. Szerintük minden ember egyforma, függetlenül attól, hogy milyen anyagi helyzetben vannak.
Komolyan mondom, ez baromság. A csórik csak kihasználják a náluk gazdagabbakat. Mondjuk, most, jelen pillanatban én is ezt teszem Keyel. Nem akarok én tőle semmit, csak hogy lakhassak a házukban. De cserébe én is adok neki: villában fog élni, addig, amíg gondolom. Azt, hogy ez mennyi idő lesz, nem tudom megjósolni. Attól függ, mikor érzem majd úgy, hogy elég volt. Remélem, gyorsan eljön majd az a pillanat.
           A fürdőm végeztével felkaptam valami menő cuccot, majd visszamentem a földszintre.
-    Megyünk valahova? - kérdezte gyanakodva Yong.
-    Igen. Ma nincs kedvem itthon enni, beugrunk egy étterembe - mosolyogtam rá kedvesen.
-    Ugrunk? - kérdezett vissza újból, mintha nem hallott volna rendesen.
-    Igen, Yong. Meghívlak vacsorázni - vonogattam meg a vállam. Felkapta a kocsikulcsot, és a garázs felé ment. Meglepetésemre nem a limuzinnal jött, hanem a Porschemmal. Hatalmas vigyorral a képemen ültem be mellé.
-    A limuzin túl nagy lenne - közölte közömbösen, visszatartva a nevetést. Ezt minden alkalommal eljátszotta. Ha a Porschet vezeti, akkor nem tűnik a sofőrömnek annyira, mintha a limuzint vezetné. Okos.
Ezt az éttermes dolgot azután vezettük be, hogy anyámék már nem foglalkoztak velem. Előtte mindig ők vittek el minden hónap második vasárnapján, de ez idővel megszűnt. Utána Yong vitt, amíg kisebb voltam. Tizennégy évesen pedig már én voltam az, aki meghívta őt.
Mindig a legközelebbi, mégis legdrágább étteremben kötöttünk ki.
-    Hát, akkor... essünk neki - simogatta viccesen a hasát. Röhögcsélve foglaltuk el az asztalunkat. Negyed órába telt, mire leadtuk a rendelésünket a pincérnek, de ezt már megszokták, ugyanis ilyenkor össze-vissza rendelünk mindent, ami megtetszik az étlapon. A szerencsénk az, hogy a kártyámon rengeteg pénz van, ezen bolond szokásunk finanszírozásához. Ugyanezzel békítettem ki Yongot is a múltkori vitánknál. Bármennyire is haragszik rám, erre nem képes nemet mondani.
Több, mint két órát ültünk az étteremben, mire elfogyasztottunk mindent.
-    Nhaa, most menjünk haza, aztán folytassuk a napot - veregettem vénembert megszégyenítő lassúsággal hátba Yongot. Annyit ettünk, hogy a mozgás is megerőltetőnek számított.
Miután beestünk az ajtón, elmentünk átöltözni, és irány a konditerem. Elképzelhetitek, milyen felemelő érzés tele hassal futni a futópadon…

      Este tíz óra múlt megint, mire végeztünk az edzéssel, és a zuhannyal. Mikor leértem, Yong három bögre kakaóval ült az étkezőben.
-    Miért három? - érdeklődtem tőle.
-    Mindjárt beesik Key - adta meg a választ, és abban a pillanatban nyílt is az ajtó.
Meglepetten néztem rá. Ha itt van, akkor az két dolgot jelenthet: vagy sikerült elintézni, vagy nem. Csak az első legyen!

5.RÉSZ

Key POV

Nem tudom, mi vezérelt amikor leültem Jjong asztalához. Lehet az, hogy megsajnáltam a szülei miatt,  meg hogy annyira magányos mindig. Egyértelmű, hogy ő is tehet a dologról. Nem foghattam csak a családjára, hisz nem is ismertem őket.  Viszont nagyon szenvedett, még ha nem is mutatta ki a többiek előtt. Abba pedig még én sem haltam bele, hogy pár szót váltsunk. Ez még nem jelentette azt, hogy puszi barátok leszünk, és minden nap együtt fogunk lógni. Tisztában voltunk mindketten azzal, hogy nem bírjuk egymást. Ő a csórókat nem bírja, én pedig a beképzelt, elkényeztetett gazdagokat nem. Két teljesen más ember vagyunk és ez így jó mindenkinek. Ráadásul, Ő volt az, aki tönkre akarta tenni az életem. Kis híján kirúgatott a munkahelyemről, a suliban pedig folyton beszólt, meg fellökött.   A barátság emiatt szóba se jöhetett nálam. Még akkor sem, ha az egyik sütijét nekem adta és végig kedvesen beszélt. Mivel utána meg telibe a képembe hazudott. Képes volt azt mondani, hogy csak azért beszél velem, mert unatkozott. Ennyire azért nem kellett volna hülyének néznie. Attól, mert nincs havi félmillió won a kártyámon.... várjunk csak....kártyám sincs.  A lényeg, hogy attól még lehet valaki okos, hogy nem gazdag. Ezzel pedig sikerült kiakasztania. Ha már hazudni akar, csinálja úgy, hogy ne vegyem észre. Ennek köszönhetően, határozottan hajoltam át az asztalon, hogy megmondjam neki amit akartam, majd amennyire tőlem telt, lazán kisétáltam. Persze az utcán megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy sikeresen túléltem a beszélgetést. Még fél utcányira sem jutottam, de Ő már utolért.

  -  Várj...igazad van. Hazudtam bevallom, de ez nekem nehéz még. - Hát sikerült mindennél jobban meglepnie. Reméltem, hogy megtudom az igazi okát annak, amiért felkeresett. Finoman nekidőltem a falnak és hallgattam. Azt hittem, hogy leckét kell írjak neki, vagy házi dolgozatot. Esetleg csicskázzak neki a büfébe. Ehelyett, arra kért, hogy segítsek neki megváltozni. ÉN! Hát ez több volt mindennél. Mégis mit hitt ki vagyok én? Csendben álltam vele szemben, de nem tudtam mit mondani. Nem mondhattam neki igent... hisz nem tudnék vele mit csinálni. Nem vagyok a családtagja, még a haverja sem. Csak egy iskolatársa , akit folyton szekált. Kevinről nem is beszélve. Mit szólt volna, ha elvállalom? Így is haragudott rám, amiért nem támogattam a kapcsolatát Elial. Ennél jobban nem akartam megharagítani.
    - Sajnálom... de nem segíthetek. - Adtam meg neki a választ, közben a számat rágcsáltam. JongHyun hatalmasat sóhajtott és idegesen a hajába túrt.
    - Csak rád számíthatok...kérlek. - Reménykedve várta az újabb válaszom. De nem tehettem, hogyan segíthetnék egy másik emberen, amikor a saját életemet sem tudom rendbe hozni.  Kevinnel egyre rosszabb a helyzetünk. Kettőnk fizetése is épp elég arra, hogy kitudjuk fizetni a lakbért. Kajáról meg már ne is beszéljünk. Már csak két hétre elég ami marad. A másik kettőben az étteremből visszük haza ami marad vagy Eliék hoznak. A legrosszabb pedig, hogy lassan itt a tél...így a rezsi még magasabb lesz. Kéne még egy ember, akkor talán jobban eloszlanának a költségek. Felőlem Eli is lehet az, ha úgy jobban kijövünk anyagilag. De akkor is nemet kell mondanom.
    - Nem tudok segíteni! - Suttogtam el újra a válaszom, mielőtt átgondoltam volna.
    - Értem, bocs hogy zavartalak. - Erőltetett  mosolyt az arcára, majd sarkon fordult és elsétált. Rosszul éreztem magam. Pedig nem kellett volna. Idővel talán rájön, hogy mit kell tennie, ha meg nem , akkor sem az én hibám lesz.

       Otthon Kevin aggódva sietett elém, majd alaposan végigmért. Miután meggyőződött arról, hogy semmi bajom, mosolyogva magához ölelt. Talán mégsem haragudott annyira, mint gondoltam.
    - Hol van Eli? - Néztem körbe a nappaliban, de őt nem láttam sehol.
    - Hazaugrott átöltözni, meg hoz valami kaját a srácokkal.- Mondta vigyorogva.

          7 óra lett, mire a srácok megjöttek. Addig elmeséltem Kevnek, hogy mit beszéltünk Dinóval. Fogalmam sincs mi ütött belé, de azt mondta, hogy őt nem zavarta volna, ha segítek neki. Hát ez a nap is  meglepetésekből állt. Kaja közben rengeteget fecsegtünk, de szerencsére Kev nem hozta fel a délutáni sztorit. Miután elmentek a fiúk, én még egy ideig a konyhában maradtam és takarítottam. Valahogy nem akart álom jönni a szememre. Annyira szemétnek éreztem magam, hogy Jjong segítséget kért, én pedig nem segítettem. Fordított esetben, nekem is rosszul esett volna, ha elutasítanak, pedig számítok valakire.
    - A rohadt életbe! - Csaptam rá az asztalra, és már húztam is a cipőm. Tuti megfogom még bánni, de a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Felkaptam egy pulcsit és már mentem is. Szerencsére Jjong nem lakik messze, de még így is megfagytam egy pulóverben. A távolságot majdnem futva tettem meg. A legjobb dolog, hogy a kapuban jöttem rá arra, hogy már lassan tíz óra lesz. De egy próbát így is megért. Megnyomtam a kaputelefont és vártam.... vártam...és...
    - Igen tessék? - Szólalt meg végül egy ismeretlen hang.
    - Öhm....elnézést a zavarásért...JonHyun itthon van? - Kérdeztem kicsit vacogva.
    - Itthon van. Jöjjön be. - Hadarta el gyorsan majd nyílt a kapu. Hát hajrá Key, menni fog ez neked.

JongHyun POV

Nemet mondott! Gondoltam , sejtettem, tudtam, hogy ez lesz. Mégis, hogy a ménkűbe képzelhettem azt, hogy majd segíteni fog? Az ő helyében én sem segítettem volna neki. Akkor meg miért vártam el tőle, hogy ő majd fog. Néha annyira optimista tudok lenni. Bele se gondoltam, hogy talán neki nagyobb gondjai vannak, mint nekem. Hisz ha jól hallottam, neki már nincsenek is szülei.  Ez akkor azt jelenti, hogy Kevinékkel él együtt? Vagy neki sincsenek szülei? Egyikőjüknek sincs? Basszus ez egyre rosszabb lesz. Ettől nem jobban érzem magam, hanem egyre rosszabbul. A végén még átmegyek érzelgős kislányba....whááá.

    Miután másodjára is nemet mondott, felkellet fognom, hogy nincs esélyem. Próbáltam mosolyogva elmenni, de nagyon nehéz volt. Simán megzsarolhattam vagy fenyegethettem volna. Akkor nem mondhatott volna nemet. De nem, megértettem és otthagytam. Otthon elbambulva mászkáltam össze-vissza, fel az emeletre, majd onnan le. Közben pedig azon cikázott az agyam, hogy mégis mi a francot csináljak. Az akarat már megvolt, csak a megvalósítást kellett kitalálnom. Ha Key segített volna, akkor talán már meg is lenne a megoldás. De már megint miért rajta jár a fejem? Nem segít és kész. Ennyi volt.  Ezután már a leckeíráshoz sem volt nagyon kedvem, de muszáj ugyebár. A tanárokkal nem akarok rosszban lenni, ha már a diákok nem bírnak. Jó igaz bántottam egy-két olyant is, aki nem érdemelte meg. De a két kis gazdag liba igenis megérdemelte. Simán elvettem tőlük az első helyet a ranglistán... és most a kedvenc szórakozásukat is elfogom venni szépen lassan. Igen Kibumról beszélek. Észrevettem, hogy nagyon szeretik cseszegetni... ha mégis meggondolja magát és segít nekem, akkor teszek róla, hogy a kis nőcskék hozzá se szóljanak. Nem azért, mert izgat a sorsa, csak így legalább kiegyenlíteném a számlát... és földbe tiporhatnám a lányokat. Utálom, ha lenéznek...és ez vért kíván.

    Vacsi után elmentem fürdeni, de nem voltam álmos. Egy fekete tréningnadrágban, és egy fehér atlétában ültem az asztalnál és kakaót szürcsölgettem a kedvenc bögrémből. Még mindig Csórikám járt a fejemben. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy lerázott.
    - JongHyun keresnek. - Lépett oda mellém Yong.Kíváncsian néztem fel rá, de csak biccentett a fejével a nappali felé. Komótosan álltam fel a kakaómmal, és lassan odacsoszogtam. Kiskoromban is mindig ezt csináltam, szerettem hallani, ahogy a lábam a csempével érintkezik. Tökre lefoglalt megint ez a hang, és amikor felnéztem a személyre aki a nappalimban állt, majdnem kiejtettem a kedvenc bögrémet a kezemből. Key volt az, teljes életnagyságban.
    - Öhmm...Szeva. - Köszöntem neki még mindig csodálkozva. Komolyan nem tudtam elhinni, hogy képes volt idejönni. Ha a haverjai megtudják, tuti kiakadnak majd. Bár lehet pont azért jött majdnem tízkor.
    - Szia. - Köszönt vissza halkan, egy kicsit remegve. Megint ugyanolyan félénk volt, mint az  iskolában. Délután még tök magabiztos volt, erre estére nyuszi lesz. Érdekes srác.
    - Mi járatban errefelé? - Ültem le a kanapéra, és mutattam, hogy ő is tegye ezt.  A pulcsija szélével játszadozott. Szegénykém tökre zavarban volt.
    - Én nem tudom, ha szeretnéd, hogy segítsek...akkor segítek azt...hiszem.  - Nézett rám szerényen, és közben a karját simogatta. Szerencsétlen tuti megfagyott, mire ideért.
    - Kérsz kakaót? Yong csinálta. - Ajánlottam fel neki, ami engem is meglepett. Még Sehunéknak sem ajánlom fel a kedvenc kakaóm, nem egy idegennek. - Yong, hozz egy bögrével Keynek is. - Ordítottam el magam, mielőtt csórikám válaszolhatott volna.  Amíg megérkezett csendben ültünk.
     - Tessék. - Nyomta a sofőröm a kezébe a meleg italt.
    - Köszönöm. - Mosolyodott el halványan, majd belekortyolt. Végül megnyalta a száját.
    - Igen, szeretném, ha segítenél. De ne kényszerből, ha nem akarod, akkor ne tedd. Nem akarom utána azt hallgatni, hogy kényszerítettelek rá.
    - Szeretnék...nem tudom hogyan de szeretnék. - Újra belekortyolt az italba és lenyalta a száját. Annyira aranyos volt, ahogy csinálta, hogy elmosolyodtam rajta. - Min nevetsz? - Kérdezte értetlenül?
    - Csak azon, ahogy lenyalod a szád. Nagyon aranyos. - Vallottam be neki kuncogva.
    - Szóval mire gondoltál, van valami terved? - Terelte a témát egy másikkal. Okosabb, mint gondoltam.
    - Annyit tudok, hogy amilyen most vagyok az nem jó. Másnak kéne lennem... olyannak, mint te vagy. - Adtam meg neki a kezdő löketet. Csak miért őt mondtam példának?
    - Mint én? Miért akarsz olyan lenni, mint én? - Tette fel a félmilliós kérdést. Nagyjából tudtam a választ, de olyan ciki lett volna elmondani. Viszont, ha hazudtam volna, akkor megint elment volna, és akkor lőttek az esélyemnek.
    - Te pont az ellentétem vagy. Mindenkivel kedves vagy és tisztelettudó. Mivel nem vagy gazdag, ezért nem nézed le a szegényeket, de a gazdagokat annál inkább. Érted, más vagy. - Látszólag meglepték a szavaim, mert erősen markolta a bögréjét.  - Tényleg, mi bajod a gazdagokkal???
    - Nem szeretem, hogy olyanokkal vágtok fel, amiért nem ti dolgoztok meg, hanem a szüleitek teszik a seggetek alá. Beképzelt bunkók vagytok, lenéztek minket, pedig nem tudjátok, hogy mennyit szenvedünk mi az életben maradásért. Ha most hirtelen egy ilyen életben ébrednél fel, azt se tudnád mit kezdj sok pénz nélkül. Minden forintot, be kell osztanod. Nagyon nehéz JongHyun. - Nem gondoltam volna,  hogy ennyire rossz nekik? Valahogy már én is kezdtem megsajnálni. Igaza van, ha nekem nem lenne ennyi pénzem akkor nem tudnék mit kezdeni magammal.
    - Megvan!!! Megvan a megoldás Key!- Ugrottam fel hirtelen, és megöleltem. Viszont amikor lemerevedett az ölelésemben, azonnal elengedtem. - MEGVAAAAAN!!

4.RÉSZ

Key POV
        
      Reggel hirtelen ugrottam fel az ágyból, mikor fura dolgot éreztem magam mellett.
- Mit ugrálsz, kora reggel? - Kérdezte még rekedtes hangon. ..Minhooo ?Hát persze, tegnap este itt volt velem , mikor rosszul éreztem magam. Elaludhatott ő is. Kicsit zavarban voltam, mert hát azért fura, hogy ott aludt mellettem egész éjjel. Kevinen kívül nem aludtam még mással. Eli régebben azt hitte, hogy mi együtt vagyunk, mert mindig egymás nyakán lógtunk. Pedig soha nem gondoltam rá úgy, hogy akármi is lehetne köztünk. Simán csak testvérként kezeltük egymást. Eszünkbe sem jutott, hogy akár össze is jöhetnénk vagy bármi ilyesmi. Erre megjelenik Minho és vele alszok. Ijesztő volt.

- Sajnálom, én csak megijedtem. - Hadartam neki zavaromban, mire csak megrázta a fejét és visszadőlt az ágyamba. Én is megtettem volna, de sajna dolgozni kellett mennem. Kevinnel. Nem mertem a szeme elé kerülni.

Féltem, hogy majd bunkó lesz, vagy talán még emberszámba sem vesz. Totál kedvtelenül kaptam ki a ruhám a szekrényből és mentem egyenest a fürdőbe. Próbáltam elhúzni a zuhanyzást, és a készülődést de nem sikerült. Muszáj volt kimennem a konyhába, bármennyire is nem akartam. Kevin, Elial beszélgetett az asztalnál, közben édesen mosolyogtak egymásra. Nekem meg már ettől megszakadt a szívem. Vajon már együtt is aludtak, vagy Eli még nem, de akkor Minho meg minek maradt itt? Hjajj nekem ez már sok.

- Jó reggelt Key! Jobban vagy? - Értetlenül néztem a fiúkra. - Minho azt mondta, fájt a fejed, mert elfáradtál. - Folytatta tovább a lakótársam, mire felhúztam a szemöldököm. Minho nem mondta el nekik, hogy azért voltam rosszul, mert zavart a kapcsolatuk. Rendes dolog volt tőle.

-  Igen jobban vagyok. - Válaszoltam a tőlem leghihetőbben. Valahogy a hazugság sosem ment túl egyszerűen. Apám mindig azt mondta, hogy hazudni csak a jellemtelen és gyenge emberek szoktak. De hát vannak helyzetek, amikor jobb füllenteni, mint igazat mondani és megbántani a másikat. Ez is egy ilyen helyzet volt.

A melóhelyen Kevin alig szólt hozzám. Ha kellet valami akkor mosolyogva megkért, de ennyi. Még akkor sem reagált semmit, amikor Dinó fél órával a műszakom vége előtt megjelent a bejáratnál. Miért nem jött 2 után???

A szívem megint megadta magát. Annyira eszméletlenül jól nézett ki, csoda, hogy a tálca nem esett ki a kezemből. Ezeket a gondolatokat természetesen fél másodperc alatt elhessegettem. Ő csak egy tapló, aki lenéz minket és kész. Szokásához híven, megint leült a helyére. Már nem is számítottam arra, hogy esetleg Kev majd kiszolgálja. Gyors léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd megálltam az asztalánál. Nem sok reményt tápláltam a normális kommunikációhoz, de nekem ennek ellenére, kötelességem rendesen üdvözölni a vendégeket. Még Bunkó Jjongot is.
-  Üdvözlöm, mit hozhatok? - Tettem fel a szokásos kérdést, és vártam a beszólását.
-  Szeva. Csak egy erős kávét, meg két sütit, mindegy milyen. -  Nagyokat pislogva néztem rá. Nem fogtam fel, hogy normális hangnemben képes volt hozzám szólni. Miután visszatértem a valóságba, gyorsan lefirkantottam a rendelését, és siettem is a pulthoz, mielőtt meggondolja magát. A gond csak az volt, hogy nem tudtam, milyen sütit vigyek neki. Kétségbeesetten, de kiválasztottam neki az én kedvencemet. Gyümölcskosár, vaníliapudinggal. Míg elkészült a kávéja is, addig alaposan szemügyre vettem. A szemei karikásak és beesettek voltak. A haja is hanyagul állt. Ráadásul áradt belőle a szomorúság. Nem tudom miért, de megsajnáltam. Tudtam mi volt a baja. Múltkor hallottam beszélni telefonon. A szüleivel van a baja, hogy nem foglalkoznak vele, mert bunkó meg ilyenek. Egy szülő nem mondhat ilyet a gyerekének. Bármennyire elviselhetetlen is, szüksége van a támogatásra. Ha ezt a szüleitől nem kapja meg, akkor kitől fogja?

    A negyedben is nagyon kevés embernek vannak szülei. A legtöbben betegségben haltak meg, vagy öngyilkosok lettek, hogy kevesebb embernek kelljen ételt szerezni. Vannak olyanok is, akik nem is ismerték a szüleiket, mert alapból árvák voltak. A mi kis bandákból mindegyik megtalálható. Kevin szüleit elütötte egy autó, utána rengetek ideig az utcán mászkált, végül összefutott velem. Eli egy intézetből szökött meg. Azóta se érdekel senkit, hogy hol van. Hoon a nagyijával él együtt. De tudja, hogy már neki sincs sok hátra. Minhonak pedig mindkét szülője megmérgezte magát. Szegény srác akkor nagyon maga alatt volt. Nem csodálom. Az én családom pedig..... anyu meghalt egy tüdőgyulladásban. Sajnos nem volt pénzünk gyógyszerre. Apám pedig a Kevinnel való találkozásom napján tűnt el. Csak egy levelet hagyott, hogy sajnálja, de nem bírja már tovább anyám nélkül. De mivel nem akarta egyedül hagyni, megvárta míg találok magam mellé egy barátot..... reggel mikor felébredtem már nem volt sehol. Részben megértem, de nagyon fáj még most is. Néha annyira hiányzik egy sokatmondó ölelés, vagy csak egy kicsi biztatás. A fiúktól megkapom ezt, de azért az mégis más.
 -  Hééj Key!!! - Ijedten kapom a fejem Kevin felé.
 -   Igen? - Kérdeztem, mikor összeszedtem magam.
 -   Kész van Tuskó kávéja. - Teszi rá a csészét a tálcára a süti és villa mellé.
 -  Köszi. - Óvatosan viszem ki a rendelést az asztalhoz, és reflexből megkerülöm Jjongot. Nem szeretném, ha megint rajtam kötne ki a kaja, meg a kávé, mint múltkor.
 -  Parancsolj. - Tettem le az asztalra.
 -  Köszi. - Megint ledermedtem egy pillanatra. Ez a második kedves megszólalása volt felém, egy nap alatt. Valami nagyon nem stimmelt.
 -  Key.... jössz haza, vagy maradsz? - Kiáltott oda Kevin nagy mosollyal a fején.
 -  Persze, hogy jövök. - Szóltam vissza és a pulthoz mentem letenni a tálcát. Már ,majdnem bementem a személyzeti ajtón, amikor valaki megfogta a kezem.
 -  Maradj egy kicsit, beszélni akarok veled. - Mozdulatlanul néztem JongHyunra, aki még mindig a kezemet fogta. Kevin is furcsállva figyelte az eseményeket.
 -  Kevin.... maradok egy ….kicsit. - Néztem rá dadogva, mire vállat vont és elment mellettünk.
 -  Kösz. Gyere. - Elengedte a kezem.
 -  Várj átöltözök gyors. - Mondtam neki és elsiettem átöltözni majd visszamentem az asztalához. Leültem vele szembe, de egy árva szót sem szóltam. Sőt még a fejem is lehajtottam. Fogalmam sincs mit akar mondani, de engem a hideg rázott miatta.

JongHyun POV

Megadtam magam. Egyszerűen elegem lett a magányból. Mióta ideköltöztünk egyetlen egy barátom sincs, csak Yong. A szüleim meg még mindig magasról tojnak rám. Elmeséltem Sehunéknak is, de csak annyit mondtak, hogy egy kicsit változzak meg velük kapcsolatban. Pontosabban arra gondolt, hogy kezdetnek kérjek tőlük bocsánatot, és induljak tiszta lappal. Nem mintha olyan könnyű lenne, mint azt Ő mondja. Yong is ugyanezt a tippet adta, de nekem nincs elég erőm ahhoz, hogy megtegyem. A másik pedig, szerintem ők is ugyanúgy bocsánat kéréssel tartoznak, mint én. Nem mondom, hogy csak az ő hibájuk, de nem is csak az enyém. Ez olyan közös dolog. Ők elkezdték, én meg folytattam. Úgyhogy nem lett semmi a bocsánatkérésből. Viszont már elegem volt abból, hogy tökre unom magam, hogy nincs kivel beszélgetnem. A suliban a 4-5 velem egy rangú közül senki sem áll velem szóba, mivel nem bírnak. Az a Kiseop gyerek meg a csóriékkal van. Nem értem, hogy képes ilyen jól érezni magát velük.

Sok töprengés után végül úgy döntöttem, hogy beszélek a kis Keyel. Bár nem hiszem, hogy a bunkózásom miatt szóba akarna állni velem, de egy próbát megér. Ő maradt az egyedüli esélyem a változásra.

Yong nélkül mentem az étteremhez, gyalog. Egy fehér farmer és egy szürke póló volt rajtam. Nem a legdögösebb összeállítás, de nem is érdekelt. A kajáldánál leültem a helyemre, és vártam, hogy odajöjjön. Tisztában voltam vele, hogy szombatonként csak kettőig dolgozik, ezért direkt úgy mentem, hogy a műszakja végére. Nem hiszem, hogy a főnöke örülne, ha lefoglalnám. Próbáltam a tőlem telhető legkedvesebben kérni a rendelésem, amin nagyon meglepődött. Észrevettem, hogy a pultnál, míg a kávémat várta, nagyon elgondolkozott. Annyira nem is vészes a srác. Sőőt ha jobban megnézem kifejezetten szép arca van. Főleg az ajkai...... Jézusom már megint miket beszélek. Mire kiér a kávém a két sütivel pont két óra lett. Kevin már hívta is haza. Basszus, annyira elbambultam, hogy nem szóltam neki, hogy maradjon. Sietve felugrottam a helyemről és az utolsó pillanatban elkaptam a kezét. Rémülten fordult vissza és nézett rám.

-  Maradj egy kicsit, beszélni akarok veled. - Kértem meg ismét kedvesen. Egy kicsit habozott, de szerencsére beleegyezett. Visszamentem az asztalhoz és leültünk. Fogalmam se volt mit mondjak. Azt se tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Ő is zavarában az asztalt bámulta és én is. Aztán egy hirtelen ötlet alapján odatoltam elé az egyik sütit , meg egy villát az asztalról.

 -  Öhmmmm... ez a tied. - Tolta vissza.

 -  Nem... az egyik a tied. - Én is vissza tettem elé.
 -  De nem....
 -  De igen.... - Ezt eljátszottuk egy darabig a sütit ide-oda tologatva. Közben mindkettőnk arcán egyre szélesebb mosoly jelent meg. Csóri létére elég aranyos srác.
  -  Miről akarsz beszélni? - Egy pillanatra felemelte a fejét, hogy rám nézzen. Majd vissza a sütire.
  -  Izéé... én csak gondoltam.... vagyis..... szóval... - Kíváncsian figyelte a válaszom, én pedig a dadogáson kívül nem sokra jutottam. Mégis mit kéne mondanom neki??? Hogy te vagy az egyetlen ember aki talán szóba áll velem? Kicsit hülyén hangzana. De mondjuk meg ez az igazság.
 -  Figyelj, JongHyun. Nem vagyunk egy súlycsoport, te is tudod nagyon jól. Én...mindig figyellek a fánál. Látom, hogy halálra unod magad egyedül, de ez a te hibád. Ha nem jelentetted volna be az elején, hogy ne álljanak veled szóba, akkor most rengeteg barátod lenne. - Bekapott egy darab epret és miután lenyelte folytatta. - Hallottam múltkor amikor telefonáltál. - Ezt a mondatot olyan halkan mondta, hogy ha nem figyelek rendesen, meg se hallom. Gyorsan újabb gyümölcsöt kapott be, hogy még véletlenül se kelljen rám figyelnie. Tuti boldog legbelül, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Amíg ő tiszta vidám életet él a családjával, meg a barátaival, még ha szegényként is, addig én szenvedek.
 -  Gondolom most örülsz mi, hogy szenvedek, mert a szüleim leszarnak. Gondolom tetszik, hogy így látsz ugye? - Tettem fel neki a kérdést. Megállt a villa a kezében, és lassan felnézett, egyenesen a szemembe.
 -  Tévedsz JongHyun! Tudom milyen szar család nélkül. Nekem nincs....csak a srácok. Neked viszont ott vannak. Szeretnek téged. Kicsit kivannak bukva, de hidd el, amint mutatsz egy kicsit a másik énedből, akkor elfelejtik ezt az egész dolgot. - Végig tartottam vele a szemkontaktust, és bekel látnom, egyáltalán nem láttam megvetést vagy gúnyt a szemeiben. Csak őszinte sajnálatot. Ő is úgy gondolja, hogy van másik énem is??? Yong is mindig ezt mondja, de én marhaságnak tartom.
 -  Nem tudom miről beszélsz. Én olyan vagyok amilyen eddig. - Néztám rá megjátszva a bunkót.
 -  Igen? Akkor mégis miért ülsz itt velem egy asztalán? - Döbbenten néztem rá, de őszintén válaszolni nem tudtam.
 -   Csak mert unatkoztam. - Vágtam rá az első hazugságot ami eszembe jutott.
 -  Uhum, hát persze, hogy azért. De akkor most kérek tőled valamit! - Áthajolt az asztalon, egészen közel az arcomhoz. - Legközelebb, csak akkor keress meg, ha majd képes leszel az igazat is megmondani. Köszi a sütit. - Hatalmas vigyorral az arcán visszahúzódott és kiment az ajtón. Komolyan képes voltam ezt is elbaszni? Annyira egy szerencsétlen hülye gyerek vagyok. Pedig annyira jól elvoltunk az elején.Annyira más, mint aminek mutatja magát.  Komolyan nem hiszem el, hogy elcseszem. Nem hagyhatom. Ezt most nem fogom hagyni. Kitettem a pénzt az asztalra és kisiettem az utcára. Key még nem volt messze, így futva gyorsan utolértem.

 -  Várj.... igazad van. Hazudtam bevallom, de ez nekem nehéz még. -Kezdtem a mondanivalóm, mire érdeklődve nekidőlt a falnak. - Én, csak úgy érzem, hogy rajtad kívül senki nem állna szóba velem. Annak ellenére, hogy milyen bunkó vagyok veled, te mégis normálisan viselkedsz velem. Ezért arra gondoltam, hogy megkérlek segíts nekem megváltozni. Olyan ember szeretnék lenni, akire anyámék felnéznek. Segíts kérlek. - Néztem rá a számat rágcsálva, és az ujjaimat ropogtatva. Az ő szemei is kikerekedtek, de ennek ellenére az arca érzelmektől mentes maradt. Nem fog segíteni, és meg is érdemlem.